P. Salvador Ros García, OCD
2. Cselekmény: középpontban a tíz év (1572–1582)
1572 júniusának elején újra találkozott Terézia nővér és Kereszt János, ezúttal Ávilában, a Megtestesülés kolostorában, és közös küldetésük, amelyet az apostoli vizitátor, Pedro Fernández atya bízott rájuk: reformmodellek bevezetése a köpenyesek között, ő mint apátnő, ő mint káplán és a kolostor gyóntatója. Szeptemberben, négy hónappal érkezése után, Szent Terézia már az első jó eredményeket is feljegyezte Kereszt Jánosról: „Egy nagy hasznot hoz ez a mezítlábas karmelita, aki itt gyón;t, ő Kereszt János.”1 És nem sokkal később újra megismétli: „Itt már hosszabb ideje gyón egy közülük, nagyon szent; nagy előrelépést hozott.”2
Kereszt János akkor pont harmincéves volt, öt éve volt pap, és gyakorlatilag öt éve is mezítlábas karmelita a teréziai reformban. További öt hosszú évet töltött Ávilában (1572–1577), amely még nem volt nagyon tanulmányozva, és ez lesz döntő számos dolog szempontjából, elsősorban az első három évben, amikor közös tapasztalatokat osztottak meg Szent Teréziával, és kölcsönösen gazdagították egymást. Ez volt a leghosszabb időszak, amikor e két misztikus szoros közelségben élhetett, és mondhatni, János mélyrehatóan megismerte Terézia szellemét és Terézia írásait, különösen a Élet könyvét. Erről megbízható dokumentáció létezik.
Tudjuk, hogy 1572 novemberének közepén Kereszt János közreműködésével Terézia nővér eljutott a misztikus útja csúcsára. Ez a lelki házasság kegyelme révén történt, amelyet a bevezetéskor említettünk, és amelyet ő saját szavaival így írt le:
„Amikor a Megtestesülés kolostorában voltam, második évemben, amit apátnőként töltöttem ott, Szent Márton oktávjában, amikor áldozatot vettem, Kereszt János testvér – aki nekem adta a Szentostyát – törtek egy szeletet, hogy egy másik nővérnek adja. Eszembe jutott, hogy nem hiányozhattak az ostyák, hanem azt akarta, hogy halott legyek, mert mondtam neki, hogy örömömre szolgált, amikor az ostyák nagyok voltak (nem mintha ne tudnám, hogy ez nem változtat semmin, hiszen az Úr egész ott van, még ha nagyon kicsi darabról van is szó). Őfelsége azt mondta nekem: „Ne félj, leányom, mert senki nem választhat el Tőlem” (vö. Róma 8,35); ezzel jelezte nekem, hogy ez nem fontos. Aztán egy élénk képzeletbeli látomásban jelen volt, mint máskor, a belsőmben, és a jobb kezét nyújtotta és ezt mondta: „Nézd ezt a szeget, amely annak a jele, hogy a mai naptól kezdve az én menyasszonyom vagy. Eddig nem érdemelted meg; de mostantól arra fogsz ügyelni, hogy tiszteletben tartsd az én dicsőségem mint Teremtődet és mint Királyodat és Istenedet, de mint az én igazi menyasszonyom: a becsületem a tied és a tiéd az enyém” (vö. Énekek éneke 6,3). Ez a kegyelem olyan hatást gyakorolt rám, hogy ledöbbentem és azzá váltam, amiről nem tudtam, és azt mondtam az Úrnak, hogy vagy nyújtsa ki alacsony állapotomat, vagy ne adjon ilyen sok kegyelmet; mert biztos voltam abban, hogy a természet ezt nem bírja el. Így egy egész napot nagyon elmerülten töltöttem. Később nagy előrelépést éreztem, és nagyobb zűrzavart és szorongást, amikor láttam, hogy nem vagyok képes az ilyen nagy kegyelmekhez mérten semmire” (R 34).3
Tudjuk azt is, hogy mindketten megéltek közösen bizonyos kegyelmeket, mint például az az epizód, amely 1573. május 17-én, a Szent Háromság ünnepén történt, amikor Beatrix nővér meglepte őt a Megtestesülés kolostorának beszélgetőhelyén:
„Amikor a szent anyánkkal volt a Megtestesülés kolostorának beszélgetőhelyén, és én előtte álltam, megigézett a imádság szelleme, hogy felállt a székről és lábra állt. Amikor a szent anyánk megkérdezte tőle, hogy imádságról van-e szó, egyszerűen azt válaszolta: azt hiszem, igen.”4
Épp a Szent Háromságról írtak 1577-ben: ő a Szent József kolostorában Ávilában a legutolsó két lakás, Belső vár leírása során, ő pedig a toledói kolostorfogdában, a Románcok „In principio erat Verbum”, háromszáztíz soros költeményében, amely a teljes költői produkciójának leghosszabb darabja, ahol összesűríti és megfogalmazza egész misztikus teológiáját.
A Kereszt János és Ávilai Terézia kapcsolata nemcsak a szellemi tanítására lesz döntő, hanem irodalmi alkotására is, amely éppen akkor született, amikor Terézia munkássága tetőpontját élte. Akkoriban, ebben a szellemi megosztottságra és közösségi pihenés keretein belül születtek János első versei, mint Entréme donde no supe („Bementem, ahol nem tudtam”), vagy a „versikék a mély kontempláció heves extázisáról”, ahol tökéletesen leírja misztikus tapasztalatait, akár saját életéből (az első három strofa), akár didaktikai szempontból (az öt fennmaradó), és beszél a tudásról, amiről a Salamanca-i tanítói soha nem tudtak volna beszélni, a „nem-tudásban való megértésről, / minden tudás túllépéséről”, ami hasonlít ahhoz, amit Szent Terézia leírt az Élet könyvében:
„Na most, térjünk rá arra, amit a lélek belül érez. Ezt vigye el az, aki tudja, mert ezt sem megérteni, sem kifejezni nem lehet! Gondolkodtam, amikor le akartam írni (rögtön az áldozás után, amikor ebben az imádságban maradtam, amelyet leírok), mit csinál a lélek abban az időben. És az Úr ezt mondta nekem: „Teljesen szétesik, leányom, hogy még inkább magammá tegye. Már nem ő él, hanem Én” (vö. Galata 2,20). Mivel nem tudja teljesen megérteni, amit megért, a megértés a nem-értésben rejlik. Aki ezt átélte, értheti valamennyire, mert ennél világosabban nem lehet leírni, mivel ami itt zajlik, annyira sötét. Csak azt mondhatom, hogy azt tudatosítja, hogy együtt van Istennel, és benne az a bizonyosság, hogy semmilyen módon nem szabad ezt kételkednie. Itt minden hatalom elakad, és úgy lekapcsolódik, hogy semmilyen módon – amint mondtam – nem észlelhető, hogy dolgoznának. Ha egy részletre gondolt,5 úgy eltűnik a memóriájából, mintha sosem lett volna ott; ha olvas, semmiképpen sem emlékszik semmire, vagy meg nem áll a szöveg mellett; ha imádkozik, hasonlóképpen.; így a szüntelen kényelmetlen érzésezik itt elveszítette a szárnyát; már nem tud tovább repülni. Az akaratnak teljesen a szeretettel való foglalatossága kell, de nem érti, hogyan szeret. Az értelem, ha ért valamit, nem érti, hogyan érti; legalábbis nem tud semmit megérteni abból, amit megért. Számomra nem tűnik úgy, hogy érti, mert – ahogy mondom – nem érti magát. Én sem értem ezt teljesen” (Éj 18,14).
Egy másik költeméryftel, amely szintén vonatkozik Szent Teréziára, ebben az időszakban ugyanaz hely: a glosa Vivo sin vivir en mí („Élek, anélkül, hogy élnék magamban”), amit a hasonló szellemi helyzettel és közös tapasztalatokkal inspiráltak, közös projektként írták, azonos számú strófával (8) és sorokkal (59), bár más irányultsággal: Kereszt János verse reménységdal, mint válasz a „fájdalmas vágy, hogy lássam Istent”, míg Terézia verse inkább a szerelem éneke.6
És az első prózai írása születését is köszönheti a szerencsés terézi reformnak, amikor a szent asszony 1576-ban Toledóból javasolta négy ávilai társának (Francisco de Salcedo, Julián de Ávila, Lorenzo de Cepeda és Kereszt János) hogy mindegyikük írja meg a válaszüzenetét vagy megjegyzését a következő szavakra: „Keresd magad bennem.” Mind a négyen, amit írtak, olvasták a Szent József kolostorában, a helyi püspök, Don Álvaro de Mendoza jelenlétében, aki a megjegyzéseiket elvitte, hogy Terézia értékelje. Válasza humoros szellemű volt, és az a szándéka, hogy senki sem kapjon dicséretet, a híres Vejamen („Pamflet”), amelynek szövegéből kiderül, hogy Kereszt János munkája bizonyára hosszú volt: „De megbocsátok neki a hibáit” – zárja le Terézia a Julián de Ávila-nak szentelt részt – „mert nem írta le ugyanúgy, mint az én atyám, Kereszt János” (5. sz.), és „nagyon jó tanítást azon, aki cselekedni szeretne, ahogyan a Jézus Társaságban történik” (6. sz.); de főként a szövegből világosan ki szűrődnek a később alkalmazni kezdett kifejezés és alap téma, mint „Isten keresése”, „halottak a világ számára”, „együtt lenni Istennel az egyesülésben”, „tökéletes kontempláció”, „állandó beszéd Istenről”, stb.7
Kár, hogy ez a Teréziának szánt írás, Kereszt János első prózai műve, nem juthatott el hozzánk, mert lehetővé tette volna, hogy megállapítsuk, mennyire állt már készen János a misztikus rendszerének kiépítésére (biztosak vagyunk abban, hogy már létezett három kulcsszó: tagadás, egyesülés és kontempláció). Ugyanebben a szellemi és emberi kontextusban szükséges figyelembe venni a Kereszt János viccelődő megjegyzését is, amikor Terézia nővéreknek mondta, hogy „amikor (Terézia) gyón, lenyűgözi önmagát”8.
Amikor Szent Terézia befejezte három évét a Megtestesülés kolostorának apátnőjeként, folytatta alapító munkáját Andalúziában (Beas de Segura és Sevillában), ám 1577 júliusának elején újra visszatért Ávilába, eltökélten, hogy megváltoztatja a Szent József kolostor jogi felügyeletét. Onnan újra spirituális kapcsolatot alakított ki Kereszt Jánossal, aki továbbra is a Megtestesülés kolostorának gyóntatója és káplánja volt. Így kezdődött az újabb intenzív időszak a közöttük lévő kapcsolatokban, amely öt hónapig tartott.
A szent asszony Toledóból érkezett, és magával hozta a megírásban lévő művet, a Belső vár címűt, amelyet június elején kezdett el írni. Már negyvenöt oldalt írt le (a hetedik lakás harmadik fejezetéig), és több utalást tesz szeretett tanítójára, Kereszt Jánosra. Például a negyedik lakások elején:
„Fáradoztam a gondolkodás zajával, néha teljesen nyomasztva, és körülbelül négy éve, amikor a tapasztalat alapján megértettem, hogy a gondolkodás (vagy képzelőerő, hogy jobban megértsük) nem az értelem, és megkérdeztem egy tudóst erről, aki megerősítette nekem, hogy így van, ami számomra nem kis elégedettséget jelentett” (4H 1,8).9
Róla is említést tett, amikor a valódi szeretet jeleit említette, olyan spirituális személyek részéről, akiket jól ismert:
„Ismerek olyan személyeket, akik a szeretet útján haladnak, ahogyan kell, csak azért, hogy szolgálják megfeszített Krisztusukat, hogy nemcsak nem kérnek kóstolót Tőle, hanem még azt is kérik, hogy ne adhassanak nekik” (4H 2,9).
Már Ávilában, hosszú hallgatás után, ami tartott „szinte öt hónapig azóta, hogy elkezdtem, egészen mostanáig” (5H 4,1), a szent asszony 1577 novemberében egy huzamos írást írt a Belső vár című munkáról: hatvanöt lapot, a hetedik lakások negyedik fejezetétől a végső csúcspontig; összesen tizsix új fejezetet a huszonkettőből, amelyet a könyv tartalmaz. Amikor újra elkezdte írni, a könyv középső részében özvegyi szimbolikát kezdett használni, további utalásokkal Kereszt Jánosra, akinek ez a szimbolika kétségtelenül kedvelt téma volt a beszélgetésekben és párbeszédekben:
„Biztosan sokszor hallották már, hogy Isten szellemileg egyesül a lelkekkel. Áldott legyen az Ő irgalma, amely hajlandó ennyire megalázni! És még ha durva hasonlat is, személyesen nem találok másikat, amely jobban kifejezné, amit most ki akarok magyarázni, mint a házasság szentsége” (5H 4,3).
A hatodik lakásokban, amikor bizonyos rendkívüli misztikus jelenségekről beszél, két olyan emberről említést tesz, akik azonos tapasztalatokkal és ugyanaz a véleménye a dologról. Ők pedig ő maga és Kereszt János:
„Tudok egy személyt, akinek az Úr bizonyos kegyelmeket adott, de két személy van – ebből az egyik férfi –, akik annyira vágytak, hogy szolgálják Őfelségét, a saját nevükben, e nagy kegyelmek nélkül, és annyira vágyakoztak a szenvedésre, hogy panaszkodtak Urunknak, hogy így osztják ki nekik, és ha elkerülhették e ajándékokat, választhatnák őket” (6H 9,17).10
Szent Terézia 1577. november 29-én fejezte be a Belső vár című könyvét, és csupán három nappal később, december 2-ról 3-ra virradó éjjel történt Kereszt János elrablása. Így lehetetlen elképzelni, hogy ebben az időben el tudta olvasni Terézia könyvének a kéziratát. A két misztikus közötti kapcsolat kilenc hónapra megszakadt, amíg Kereszt János fogva volt Toledóban; és ezek a hónapok hosszúak voltak Terézia nővér és a Reform számára is, amely minden oldalról veszélyben volt, és a pusztulás küszöbén állt.
Terézia teljes levelezése, Kereszt János fogságának első napjától kezdve az ő szökéséig, az együttérzés és aggodalom kirobbanása az ő első mezítlábas karmelitájáért. A leveleiben mindenkinek, aki hajlandó volt hallgatni (beleértve a királyt is), nagyon erőteljesen kifejezi félelmét az életéért, megismétli, hogy előnyben részesítené, hogy a mórok kezébe kerüljön, „mert talán több irgalom lenne bennük”; lehetőségeket keres a befolyásos kapcsolatokra; számolja a napjait az ő hiányával, amikor nincs híre, mert a helyét nem ismerve, ez volt az, ami legjobban megsemmisítette (fogvatartása alatt soha nem tudta, hol tartózkodik Kereszt János)11 és szomorkodik amiatt, hogy elhagyták a testvérei, a Reform vezetőinek tétlensége miatt, és azért, hogy senki sem törődik a sorsával: „Megijeszt ez a Kereszt János elátkozása (...) Nem tudom, mi történik, hogy senki sem emlékezik erre az szentére”.12
Később, amikor biztos lett, hogy János ismét szabad, sietett elmondani ezt a hírt Gracián atyának egy színes levelében, amelyet érdemes itt idézni, mivel ez a leghíresebb változata, és mert az első mezítlábas karmelitát a mártír szimbólumává teszi:
„Azt mondom nektek, hogy állandóan előttem van, amit Kereszt János ellen tettek, és nem tudom, hogyan tudja Isten elviselni az ilyen dolgokat, mivel ti sem tudtok mindent, atyám. Az elmúlt kilenc hónapban egy olyan kis cellában volt, hogy még benne sem látszott, bármilyen kicsi is, és az egész idő alatt nem tudta kicserélni még a tunikáját sem, bármennyire beteg is volt. Három nappal azelőtt, hogy megszökött, az alintendant kivitt neki egy inget; és nagyon durván megkorbácsolták, és senki sem láthatta. Óriási irigylem őt. Merem állítani, hogy Urunk hatalmas kincset talált az ilyen mártíromságért! Jól lenne, ha erről tudnának, hogy jobban ügyeljenek ezekre az emberekre. Isten bocsássa meg nekik, amen. Információkat kellene gyűjteni, hogy megmutassák az nunciusnak, mit tettek a szent testvérrel Kereszt Jánossal, aki ártatlan, ami valóban sajnálatos. Mondj ezt Heřman atyának, ő megteszi, mert nagyon tehetséges ezen a téren” (D 249 Gracián atyának 1578. augusztus 21–22-én).13
Amikor pedig, még kimerülten, a testvérek almodóvári kapitulushoz küldték, az anya továbbra is megnyilvánuló kedvességgel és életért való aggódásával figyelte (mint egyedüli!), János további sorsát egy újabb antológiai levélben:
„Nagyon megbántott az, hogy milyen életet kellett élnie Kereszt Jánosnak, és hogy most ilyen rossz állapotban hagyták elmenni. Kérem, hogy Isten tetszésére legyen, hogy ne haljon meg közöttünk. Gondoskodjatok, atyám, hogy Almodóvarban kényeztessék őt, és kérlek, tegyetek meg azt a szívességet, hogy ne kelljen rögtön tovább mennünk onnan. És ne felejtsd el üdvözölni őt. Nézd, hogy ezt ne felejtsd el. Azt mondom neked, hogy nem marad úgysem sok a ilyenekből, atyám, ha meghal” (D 255 Gracián atyának 1578 szeptemberének közepén).
Sem ezen, sem más alkalommal nem hallgatta meg Terézia anyát Gracián atyja. Kereszt Jánost Andaluziába küldték. A későbbi rövid találkozók és főleg a levelek révén Terézia nővér és Kereszt János fenntartották a megértett kapcsolatuk fejlődését, még a földrajzi távolság ellenére is. Ebben a kölcsönös csodálatban még mindketten elolvassák a másik munkájának megfelelő részeit, ahogy tette Terézia 1579 közepén a Medina del Campo felé vezető útján, amikor elhozta magával a Kereszt János toledói börtönben írt „spirituális dalok” jegyzeteit, és ott hagyott egy példányt, és bíztatta a nővéreket, hogy olvassák és énekeljék azokat. Íme egy tanúságtétel, amelyben Terézia úgy szerepel, mint a Spiritual Songs olvasók előfutára:
„Amikor szent anyánk Terézia ennél a kolostornál tartózkodott, nagy tisztelettel beszélt róla. És sok más szent és jó dolog mellett, amelyet a tiszteletteljes atyáról mondott sok más nővér előtt, azt mondta, hogy a tiszteletteljes atyának el kell érnie a legmagasabb tökéletesség szintjét, amelyre az ember a nagy erényei és szentsége útján elérhet. Az ezen házbeli szerzetesek, akik megosztották vele a gondolatokat és beszélgettek vele, nagyszerű dolgokat mondtak az életéről és szentségéről. Amikor hosszú ideig Toledóban volt fogva, a börtönében írta és megalkotta a Menyasszony dalait; ezeket a szent anyánk elhozta ebbe a kolostorba, és kérte a nővéreket, hogy szívesen énekeljék ezeket. És azóta is éneklik és éneklik.”14
A spanyolból fordította Vojtěch atya, Szent Hedvig OCD,
szerkesztett változat.
