Gondolat Mk 4,35–41
Wilfrid Stinissen, OCD
„Hajózzunk át a másik partra“, mondja Jézus. Ha komolyan vesszük az életünket, újra és újra olyan helyzetbe kerülünk, ahol át kell "hajóznunk a másik partra". Ha intenzíven átéltük a keresztény életet, elképzelhetetlen, hogy csak a helyünkön álljunk. Ha azt akarjuk, hogy érett emberekké és keresztényekké váljunk, sok küszöböt át kell lépnünk. Isten arra hív minket, hogy mindig új tapasztalatokat szerezzünk, mind a hozzá való viszonyunkban, mind egymás között. Lesznek időszakok, amikor arra vagyunk késztetve, hogy hátrahagyjuk a múltunkat, és akkor mondjuk Szent Pálnak: „Ami régi, elmúlt; íme, új van!” (2 Kor 5,17).
Mindig elég hajlandóak vagyunk átmenni a másik partra? Inkább a saját oldalunkon maradunk, ahol már megszoktuk, és ahol biztonságban érezzük magunkat? Mi magunk nem programozhatjuk ezeket az átkelések. De ha nemet mondunk, amikor a kihívás elérkezik, az olyan, mintha elfojtanánk az életet.
Életünk végén Jézus utoljára hív minket: „Hajózzunk át a másik partra!” Ha életünk során az abszolút odaadással sokszor átmentünk, akkor ez alkalommal is szívből mondhatjuk igent, amikor elérkezik az utolsó, nagy átkelés ideje. Főleg, ha tudjuk, hogy Jézus mindig velünk hajózik. Ő nem azt mondja: „Hajózzatok át!”, hanem „Hajózzunk át a másik partra”.
„Akkor nagy vihar támadt, és a hullámok elborították a hajót, hogy már majdnem tele volt.” Hátrahagyni a régit és szembe fordulni az újjal nem csupán csodálatos kaland. A növekedés krízissel jár. Illúzió azt gondolni, hogy az átkelés során nem támadhat vihar, csupán azért, mert Jézus velünk van. A vihar a tengerész életéhez tartozik. Látta valaha is valaki a tapasztalt tengerészt, aki sosem élt át vihart? Jézus nem parancsolja meg előre a szélnek és a víznek, hogy csillapodjanak. Hagyja, hogy a vihar kitörjön. Csak akkor lép közbe, amikor a pusztulás szélén állunk. Ráér megvárni, amíg majdnem késő; szereti a végső pillanatot. Nem azért, hogy kínozzon minket, hanem mert tudja, hogy a vihar szükséges, és fontos szerepet játszik az életünkben. Vihar nélkül nem tudunk növekedni. Jézusra támaszkodni, amikor a tó nyugodt, és minden simán megy, ahhoz nem kell sok hit.
De amikor a helyzet reménytelen, amikor nem látunk kiutat, akkor a hitünknek és a reményünknek lehetősége van a növekedésre. Jézus nemcsak azért terel minket a reménytelenség karjaiba, hogy tesztelje a reményünk fokát, hanem azért is, hogy a reményünk olyan sziklaszilárd legyen, hogy önállóan tudja legyőzni a reménytelenséget. Ha túl korán avatkozna be, a vihar hatása eltűnne. Ahogy az összes emberi remény teljesen kimerül, akkor jön el az idő az isteni reményre, a Istenbe vetett reményre. Egy másik alkalommal Jézus a borzalmas eseményeket tárja elénk, amelyek az ő eljövetelét megelőzik, és itt váratlanul, és minden jelenlévő meglepetésére hozzáteszi: „Amikor ezek kezdenek megtörténni, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert a megváltásotok közel van” (Lk 21,28). A legrosszabb helyzetekben a isteni remény a legnagyobb. Amikor Jézus utolsó átkelését végzi, szörnyű vihar sújt rá, amit nem lehet összehasonlítani azzal a viharral, amit mi élünk át. Az Atya Isten nemcsak az utolsó pillanatban várakozik a beavatkozásra, hanem éppen ellenkezőleg, hagyja, hogy az elkerülje. Nem menti meg Jézust a kereszttől, hagyja, hogy meghaljon, Jézus a kereszten meghal. Mintha aludt volna, éppen úgy, ahogy Jézus aludt, amikor a tanítványok kétségbeesetten küzdöttek a viharral. De az Atya életre kelti Jézust, és Jézus feltámad a halálból. Jézus korábban megjövendölte, hogy az Atya nem hagyja őt egyedül (Jn 8,16.29). Még ha Isten szándékosan és szándékosan elmulasztja az utolsó pillanatot, és hagyja, hogy elpusztuljunk, mindig van egy hátra lévő pillanat, a pusztulás háta mögötti pillanat: az új élet pillanata. A halál után új élet következik.
Ebben a viharban azonban Jézus nem megy olyan messze. Időben beavatkozik. „Megfedte a szelet”, írja Márk; ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus kiűzte a démonokat (epitamao). Az eseményt, amikor Jézus megnyugtatja a vihart, Márk kozmikus kiűzésként írja le. A Biblia a tengert a gonosz hatalmak birodalmának tekinti. Mi, szekularizált emberek, nem szükséges démonokkal magyarázni a vihart. A meteorológusok pontosan tudják, mikor és miért támad vihar, és a démon szó soha nem szerepel az időjáráselőrejelzésben. A bibliai ember azonban tudta, hogy a valóságnak van egy mély dimenziója, amelyet az érzékszerveinkkel nem észlelhetünk, de amely valóban valóságosabb, mint a látható és tapintható. A tudományos magyarázatnak van létjogosultsága, de a valóság mélyebb, mint ahogyan a tudomány érti. Szent Pál nyilvánvalóan tudott a valóságról egy kicsit többet. „Nem emberek ellen harcolunk,” írja, „hanem a hatalmak, erők és minden ellen, ami e sötétség korban uralkodik, az égi gonosz szellemek ellen” (Ef 6,12).
Amikor Jézus parancsol a szélnek és a tónak, és így csendet teremt, a tanítványaihoz fordul, és megfeddik őket: „Miért vagytok olyan félénkek? Még nincs hitetek?” Máté szerint Jézus kis hitűeknek nevezi a tanítványait (8,26). Márk, aki gyakran használ erősebb kifejezéseket, szerintük egyáltalán nincs hitük. Jézus a félelmet állítja szembe a hittel. Mindkettő kölcsönösen kizárja egymást. Ha hiszek, akkor nem engedem, hogy a félelem uralkodjon rajtam. Ha félek, az a gyenge hit jelét adja. A félelem mindig vészjelzés. „Legyél nagyobb hited!” – mondja nekünk a félelem. De az a hit, amelyre Jézus gondol, más, mint a világbeli létezés valószínűségének elismerése. Hinni annyit jelent, hogy bátorságot kell vállalni Istennek, támaszkodni rá, rábízni magunkat és az egész életünket a kezébe, és tudni, hogy ott biztonságban vagyunk.
Ha a tanítványoknak valódi hite lett volna Jézusban, nem kellett volna felébreszteniük őt. Hiszen ő velük volt. Mi történhetett volna a csónakjukkal, amikor Jézus mellettük volt? A tanítványok - és ugyanúgy a legtöbbünk mások is - csak akkor hisznek Jézusban, amikor ébren van, amikor nyilvánvalóan bizonyítja, hogy törődik velünk. A nem megfelelő vagy éppen hogy nem létező hit ellentétdakjaként említhetjük Terezát Lissieux-ból. Tereza hosszú időn keresztül azt érezte, hogy Jézus alszik élete csónakjában, hogy elveszítette iránta az érdeklődését. De mégis, ahogy írta, soha nem akarta felébreszteni őt, hagyta aludni. Talán naívnak tűnik, de ez a gyermeki kép felfedi számunkra, hogy Terezának valójában nem kell „éreznie”, hogy Isten törődik vele. Ő tudja, hogy Isten tud róla, még akkor is, ha látszólag mélyen alszik. Hite olyan szilárd, hogy itt nincs különbség aközött, hogy tapinthatóan érzi-e Isten törődését vagy sem. Valójában Isten alvása csupán látszólagos. „Bizony, nem szenderedhet és nem alszik, aki Izraelt védi” (Zsolt 121,4).
Amikor a tanítványok látják, hogy Jézus mekkora megdönthetetlen hatalommal uralkodik a szél és a víz felett, nagy félelem tölti el őket. Ez a félelem nem hasonlítható ahhoz a félelemhez, amit akkor éreztek, amikor tombolt a vihar. Az ő félelmük tisztelet, csodálkozás, csodálat. „Ki ez?”
Jó lenne, ha mi is néha éreznénk valamit ebből a félelemből, és szintén feltennénk a kérdést: „Ki ez?” Hiszen Ő más, nagyobb, titokzatosabb, mint gondoltuk. Sokkal jobban támaszkodhatunk rá, mint eddig merészkedtünk. Az Ő szeretete nagyobb, mint amit az értelem felfoghat. Ki ez? Vagy Pál apostol szavaival: „Milyen mérhetetlen a vágya Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Milyen kifürkészhetetlenek az ő ítéletei és kikutathatatlanok az Ő útjai! Ki ismerhette meg az Úr elméjét... Neki legyen dicsőség örökké. Ámen.” (Róm 11,33.34.36)
(lefordítva a svéd KARMEL folyóirat 1/1995-ből)
