P. Ivan Hrůša O.Carm.
I. Ószövetség
„Találkoztunk a héberek Istenével.” E szavakkal jelenti Mózes a fáraónak a találkozását az Úrra (Ex 5,3). Ez a találkozás egy nagy eseménysorozat kezdetét jelenti: Izrael számára, Egyiptom számára, minden ember számára. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy ez a találkozás sorsszerű. Hiszen Szent Pál írja: „Isten ajándékai és az ő elhívása visszavonhatatlan” (Róma 11,29). Mózes és népe nem a fáraó isteneivel találkozik, sem Mezopotámia isteneivel, és nem más mai bálványokkal.
Az Úr saját magát nevezi – és ezért visszavonhatatlanul – a héberek Istenének (Ex 3,18). És azok, akiket ez a találkozás megérintett, hébereknek hívják – és azok is maradnak.
Mit jelent a héber név? Ábrahám genealogiai fájában (1Móz 11,14–17) találkozunk Héberrel, aki a zsidó hagyomány szerint Jákob tanítómestere, Izrael őse.1 Mindkettő a héber szóból ered, amelynek jelentése „átmenni, átkelni, átlépni, átvágni”. Ez nem véletlen; a név kifejezi az, aki viseli, hivatását, értelmét, titkát. A héber az, aki „átmegy”.
Kettős értelemben érthetjük. Az első fizikai, történelmi értelem: a héberek eredetileg vándor pásztorok voltak. Nem volt állandó lakóhelyük, hanem vándoroltak nyájaikkal a legelő után. Minden évben két nagy vándorlás várta őket. Az esős évszakban, amikor elegendő csapadék hullott, a steppén legeltették nyájukat, száraz időszakban pedig a mezőgazdasági területekre költöztek.2 A folyamatos vándorlás, az átkelés létfontosságú volt: száraz időben a kiszáradt sivatagban nem tudtak volna túlélni.
A héberek átkelésének második jelentése a lelki szinten összpontosul. A héberek azok, akik Egyiptomból a megígért földre vándorolnak. Ez nemcsak Mózesi időszakra vonatkozik, ahogyan első pillantásra tűnhet. A megígért földre Ábrahám is vándorolt (1Móz 12–13), Jákob (1Móz 31–33), és ne felejtsük el József történetét, akit Egyiptomba adtak el: „Isten küldött elétek, hogy megmentsen az életet!” (1Móz 45,5). Mindannyian találkoztak a héberek Istenével, és mindegyikük életében olvashatók az Úr szavai Ábrahámnak: „Menj ki a földedből!” (1Móz 12,1). Most Mózes a fáraóhoz érkezik: „Találkoztunk a héberek Istenével.” További szavai nem is lehetnek mások: „Hagyj minket elmenni!”
Akik Egyiptomban maradnak, el fognak pusztulni. A sivatagban az embert megöli a könyörtelen napsütés; Egyiptomban a kegyetlen fáraó, aki néha a keresztény egyházatyák és teológusok számára a bűn rabságában tartott emberek fogvatartója – az ördög.3 Az elmenetel, az átkelés itt is, sőt éppen itt létfontosságú.
Ahogy minden említett szereplő esetében megfigyelhető, az elmenetel soha nem volt könnyű, sőt talán még örömteli sem. Ábrahám ismeretlen földre indul. Meddig fog vándorolni? Hogyan fog átmenni a sivatagon és idegen földeken? Ki áll majd az ő védelmére azokon a tájakon, ahol senkit sem ismer? Hogyan képes egyedül helyt állni? Jákob hazulról menekül, hogy megmentse az életét – ki akar a bőrében lenni?
És miért éppen József? A saját testvérei által rabszolgaként eladva! Az izraeliták Egyiptomból való elmenetele sem könnyebb. Kényszermunka, az újszülött fiúk megölése, félelem a fáraótól, majd az egyiptomi csapások, menekülés, víz és ellenséges hadsereg közé szorulás. Az izraeliták később így vallanak: „Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral, nagy félelemmel, jelekkel és csodákkal hozott ki minket Egyiptomból…” (5Móz 26,8).
Gondolnunk kell azonban a dolog másik oldalára is: az elmenetet valójában Isten kérte! Ő a héberek Istene. A vándorló pásztorok Istene, akik legelőt keresnek. Azoké, akik az életet keresik. „Kibelezi a foglyokat boldog életre; a lázadók azonban a kiszáradt földön maradnak. Az Isten az, aki megment minket; ő az Úr, a mindenható, aki kiszabadít a halál kötelékéből” (Zsolt 68,7bc.21).
Nemcsak az emberek indulnak útnak. Az ő Istenük is vándorol velük. Folyamatosan előre vág, átmegy, hív. Aki marad, elpusztul.
Ez a különbség – maradni vagy tovább menni – nagyon fontos. Egy adott életmódhoz egy adott hitmód is kapcsolódik. A pásztorok hittek az istenekben, akik kísérték őket az útjuk során. A pásztori istenek (még a törzsekben is, amelyek nem imádták az Urat) nem voltak helyhez kötöttek, és hatalmuk nem csökkent, amikor a törzs elköltözött. Éppen ellenkezőleg, a legelő váltásáról a törzs apja döntött a törzsi isten kinyilatkoztatása alapján.4 Ezzel szemben a különféle népek hite, amelyek állandó helyen éltek, mezőgazdasággal foglalkoztak és városokat építettek, a letelepedett életformát tükrözte.5 Istenük templomokban laktak, és uralkodtak azon a területen, amelyet a törzs birtokolt. Ők helyhez kötött istenek voltak, de hatalmuk azon kívül csökkent, és lehetett erősebb istenekkel találkozni.
Palesztinában az ilyen istenek tisztelete a természet ciklusát követte – minden évben ugyanazok a rituális elemek nélkül, amelyek történelmi nyomokat hordoznak, cél nélkül, anélkül, hogy az út mentén állandó állomásokat találjunk a végpont irányába. A Héberek Istenével összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy ez a „letelepedett” hit nem fejlődik sehová se. Nincs kiindulópont és cél, Egyiptom és a megígért föld. Ilyenek voltak Egyiptom és Mezopotámia istenei. Tehát helyek istenei, akikről az Úr mondja: „Menj ki a földedből!” és az Úr parancsára a fáraó: „Gyűljetek össze és távozzatok!” (Ex 12,31). Amikor az izraeliták megérkeztek a megígért földre és birtokba vették, hamarosan kísértésbe estek, hogy alkalmazkodjanak a többi néphez: „Legyen felettünk király! Mi is olyanok akarunk lenni, mint a többi nép. A mi királyunk fog ítélkezni felettünk, és előttünk fog egyengetni és vezeti a harcainkat” (1Sám 8,19–20). Olyan vonzó és kívánatos tűnt, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. A környező népek valóban magasabb kulturális szinten álltak, és az izraeliták úgy akarták, hogy felzárkózzanak hozzájuk. De nem hoz-e a beilleszkedés és az életmód megváltoztatása hitváltozást is?
A valódi Istenbe vetett hit megőrzéséért és megtisztulásáért évtizedeken keresztül küzdelem folyt. Emlékezzünk meg Illésre és az Úr prófétáira! Isten harcol a népéért, ami néha kemény harcot jelent. Teljesen határhelyzetben az Úr nem fél arra, hogy akár azt is elpusztítsa, ami a legszentebb az izraeliták számára, hogy megőrizzék és újjáélesszék az igaz hitet: „Ezért Siont szántják, mint a mezőt, és Jeruzsálemből romok lesznek, az Úr házának hegyéből bozótos dombok” (Mik 3,12). Ismételten kiszabadítja Izraelt a hamis bizonyosságokból, a tévelygésekből, a bűn önzéséből. Az izraelitáknak hébereknek kell maradniuk: hiszen Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok! És ez minden meghívott számára a nagy boldogság. Mert az, hogy megőrizték a hitüket a héberek Istenében, a nomád Istenben, aki népével vándorol akár a száműzetésbe is, lehetővé tette az izraeliták számára, hogy túléljék a legnehezebb időszakát az ókori történelmüknek – a babilóniai fogságot. Ha ezt a képet elhagyták volna, a templom pusztulása a hitük megsemmisülését jelentette volna.6
És a hit nem hagyta őket cserben. Amikor eltelik a tisztulás ideje, újra megszólal a próféta ajkán Isten hangja: „Menjetek ki Babilonból!” (Ézs 52,11–12).
A pusztai vándorlás és a babilóniai száműzetés képet ad arról, mennyire nehéz lehet az elmenetel. Isten gyakorlatilag az élet és a halál határvonalán vezeti népét. Nem teszi ezt ok nélkül: meg akarja érinteni az emberi lény legmélyebb rétegeit, megrázni az ember szívét, megváltoztatni a belső lényegét. Ehhez nem elegendő egy egyszerű séta. És ami nehezíti az utat, az Isten rejtettsége. Az izraeliták nem érhetik el Istent, nem láthatják őt, nem szabad megjeleníteniük őt. Az ő útmutatónak és támaszuknak a hitnek kell lennie.
II. Újszövetség
A régi és az új szövetség Istene ugyanaz és egy. A héberek Istene, az átmenetelt keresők Istene. Az Ószövetségben az Úr kiszabadítja Izrael népét Egyiptomból a megígért földre. Ez előképe a jövőnek: az Újszövetségben a hívőknek el kell hagyniuk azt, ami az ő földjük, és el kell jutniuk ahhoz, ami az Atyáé (Lk 2,49).
Az új elmenetet ezúttal nem Mózes vagy próféta hirdeti, hanem maga Isten Fia. Nagy kihívást tartalmaz már az első prédikációja is: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Ez a régi Izaiás-szavak legmélyebb tartalma: „Menj ki Babilonból!”
Jézus kiválasztja a tanítványokat és hívja őket: „Jöjj utánam!” Hasonlóan szólította meg Isten egykor Ábrahámot: „Menj ki a földedből!” Jó észben tartani, hogy a tanítványokat megszólítani nem volt éppen bevett gyakorlat. Éppen ellenkezőleg, a tanítványok maguk keresték a mestert. Az Úr így tehát már azzal, hogy saját részéről hívja követőit, valami különlegeset sugall. Isten műve van folyamatban.
A evangéliumok szerint és Péter prédikációjából az Apostolok cselekedeteiben Jézus tanított, gyógyított, kiűzte a gonosz szellemeket, csodákat tett, közben pedig járta az országot (ApCsel 10,38). Járta az országot és hintselte a Isten királyságának magvait. Lukács evangéliuma negyedik fejezetének végén olvashatjuk, hogy a sokaság nem akarta, hogy elhagyja őket. Jézus azonban nem hagyta magát feltartóztatni. Isten királysága nem építhető helyhez kötve, letelepedve és kényelmesen. A tanítványoknak talán ez a Mester viselkedése furcsa lehetett: hiszen éppen akkor, amikor kezdenek valami kialakulni, amikor az emberek összegyűlnek és szeretnék, hogy maradjon, ő újabb útra indul. Számunkra is néha kellemetlen az Úr hajthatatlansága, hogy ne maradjon sokáig egy helyen. De Jézus soha nem mondta a tanítványoknak: „Állj meg itt velem!” Mindig azt mondja: „Jöjj utánam!”
Jézust ugyanis a Szent Lélek vezeti. A Lélek az áramlás, a mozgás, az irány, a szél. Ha a szél megállna, megszűnne létezni. A Lélek sem állhat meg. Át kell vinnie minket a másik oldalra.
Sok kifejező momentumot találhatunk abban a történetben, amelyben Jézus és Péter a Genezáreti tó hullámain járnak (Mt 14,22–33; Mk 6,45–51).
Először Jézus arra kéri a tanítványokat, hogy menjenek át a túloldalra. Átmenni a túloldalra – ez a héberek küldetése. Isten királysága élő, mozgásban lévő, nem lehet helyben építeni. A Mester azonban kénytelen rávenni a tanítványokat, mert valószínű, hogy maguktól nem akarnának menni. Hasonlóan érjük el sokszor mi is ezt. A hajón hullámok kalapálnak, vihar van, beállt az éj. A túloldalra jutni egyáltalán nem könnyű, sőt emberi szempontból még veszélyes sem. A tanítványoknak nincs biztos támaszuk, hiányzik a szilárd talaj a lábuk alól. Ezen az úton csak a hitben támaszkodhatunk.
A Márk evangéliumában ugyanezen történetben olvashatjuk, hogy amikor Jézus a tavon járt, körül akarta menni őket, át akarta haladni őket. Nem a figyelmetlenségből; az evangélista csak utal arra, ki is Jézus valójában. Az Ószövetségben ugyanis így beszélnek az Úrról. Isten, aki körülhalad. Körüljárja a sziklaszorost, ahol Mózes rejtőzik, és ő az Úr hátulról pillanthat rá (Ex 33,21–23). Körüljárja a barlangot a Kóré hegységben, ahol Illés próféta pihen, és csendes, szelíd hangon jelenik meg belé (1Kir 19,11–13).
Amikor a tanítványok meglátják Jézust, megijednek: ez a tipikus reakciónk. Gyakran különféle események során nem ismerjük fel Istent, mert ő nem jár emberek útjain. A vízen lépked. Micsoda parázs! Az Úr közeledik a tanítványokhoz, de ők kísértetet látnak. És hányszor ismétlődik meg ez a saját életünkben.
Jézus semmit sem magyaráz, csak mondja: „Én vagyok az!” Egy ilyen megerősítésnek elegendőnek kell lennie a tanítványoknak a tengeren – tehát nekünk is elegendőnek kell lennie. A tanítványok hinni kezdenek az Úrban. Péterben pedig hatalmas hitében megmozdul: „Ha te vagy, parancsold, hogy hozzád jöjjek a vizeken!” És amíg a hit tart, Péter mehet. Átmehet a tengeren. Átmehet a túloldalra.
Ahogyan az Ószövetségben, úgy az Újszövetségben minden átmenet a hitre épül. Ahhoz, hogy valaki héber lehessen, hinnie kell. Hit nélkül a tenger másik partjára nem jutunk el.
Egyiptomból való elmenetel, a puszta, a megígért föld, mindezek előképek: húsvét, az egyházi időszak, az idő beteljesedése. Az Újszövetségben Krisztus az első, aki átmegy. Lukács szerint Mózes és Illés a Megdicsőülés hegyén Jézussal beszélgettek az ő exodusáról, amelyet Jeruzsálemben fog megvalósítani (Lk 9,31). Az ég atyjától Jézus ezt hallja: „Menj ki a földedből!” – először: Légy emberré. Ez az inkarnáció. Aztán: Menj ki az élők földjéről. Ez a keresztre feszítés. A további: Menj ki a halálból. Ez a feltámadás. És tovább: Lépj be a mennybe, és ülj a jobbomban (vö. Zsolt 110,1). Ez az út végcélja. Ha az Ószövetségben a héberek útja az élet és halál határán haladt, Jézus ezen határvonalon halad át. Az ő – és a mi – átmenetünk a halálból az életbe vezet. „Tehát, amikor vele együtt a keresztséggel a halálba temettetettünk, hogy úgy, mint Krisztus is feltámadt a halálból az Atya dicsősége által – mi is belépjünk az új élet útjára” (Róma 6,4).
Az Úr állandó igénye, hogy ne az általunk birtokolt dolgokban állapodjunk meg, hanem haladjunk előre, készen álljunk lemondani önmagunkról és arra törekedni, ami a mennyei Atyáé, így részt vehetünk Krisztus életében, exodusaiban, halálában és feltámadásában.
Az önmagunkból való elmenetel a halálból való elmenetel is. Ez a végső és legmélyebb elmenetel, amelyre Isten sok évszázaddal ezelőtt hívta Ábrahámot. Mert az a föld, amely tisztán és kizárólag a miénk, a halál árnyának földje. Az embernek ki kell lépnie önmagából, hogy ne pusztuljon el. Isten az életre hív minket, hogy megosszuk vele titkát, az élet és a szeretet titkát. Ő nem önmagáért él, és nem is zárkózott be önmagába. Az önmagunkból való kimozdulás, önmagunk adása, átszellemülés – ez a legszentebb Háromság élete. Ez a vágy és a szeretet lényege. Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek – ez az egyetlen végtelen mozgás, láng, hőség, fény, lét, amely tele van olyan szeretettel, amilyen az emberi elmébe soha nem jutott el. Ezért hív minket Isten az elindulásra, az átkelésre. Ezért a vándorlók Isteneként, a héberek Isteneként. Hébernek lenni, átkelni, szeretni.
