Első rész: Teréziánus gyökerek, a karizma:
Terézia életének kontextusa és az olvasás alapelvei
II. Kulcsfontosságú pontok Terézia műveinek olvasásához
16. Terézia írásai elsősorban misztikus kegyelmeinek elbeszélését tartalmazzák. Ezek alkotják első műveinek alapvető jellegét: különleges krisztológiai (vö. Ž 26–27; 37,4) és antropológiai kegyelmek, amelyek új megértéshez segítik eljutni önmagáról vagy lelkének természetéről (vö. ott 40,9). Ezek a tapasztalatok kifejezetten dinamikus jellegűek: a kontempláció alapján úgy érzi ösztönözve van egy [reformált] Kármel alapítására és írásra (vö. ott, előszó, 37,1). Az első írásának megírására, a Élet könyvére (1562 és 1565), az ő gyóntatói parancsa indítja, akik nagyon elfoglaltak misztikus kegyelmeivel; ugyanakkor ő maga is azt mondja, hogy úgy érzi, hogy egy belső impulzus ösztönzi erre (vö. ott 18,8; 19,3–4). A Tökéletesség útját (1566) inkább egy csoport apáca sürgető kérésére írja, akik nemrégiben alakultak szent Józsefnél, és akik tudnak misztikus kegyelmeiről, és akik részben egy harmonikus egységbe akarnak kerülni anyjuk tapasztalataival. Öt vagy hat évvel később (1573) Terézia belefog a Fundációk könyvének írásába. Ezzel folytatja a Ž 32–36-ban elkezdett elbeszélését, mivel a gyóntatója, Ripalda atya rendelte el neki, itt azonban ismét egy misztikus impulzus is közrejátszik (Z előszó; R 6,2). Végül, 1577-ben létrejön a Belső vár. Hasonlóképpen, mint a Fundációk, ez az utolsó írás is a Élet könyvére épít, nem azonban a narratív elbeszélés (Ž 32–36), hanem a misztikus kontextusában (ott, 22–31; 37–40). Azért írja, hogy kiegészítse a belső tapasztalatok panorámáját, hogy azok mint paradigmák szolgáljanak a keresztény lelki élet folyamatához, amin mindenki áthalad.
17. A Bibliában, Isten szavában és a liturgiában ünnepelt titkokban gyökerezve, Terézia olyan személyiséggé alakul át, aki kivételes módon vonzza a többieket ahhoz a tapasztalathoz Istennel, melyet ő maga is átélt. Szent Terézia tehát írásaiban a tapasztalatra épít (vö. Ž 18; ott, C előszó) és fel szeretné ébreszteni olvasóiban a tapasztalatot: „nem lehet bizonyos információt adni arról, amivel az embernek nincs tapasztalata” (6H 9,4; vö. C 28). Ebből fakad az a törekvése, hogy ne csupán jól magyarázza el a dolgokat és ismeretet adjon, hanem elsősorban ösztönözze az olvasót, hogy motiválja őt, hogy az úton járjon, amelyen ő maga is halad. Isten kegyelme általi tapasztalat (1544–1554), Jézus Krisztus személyének tapasztalata (1560) és a Szentháromság titkának tapasztalata (1571) a teréziánus spiritualitás középpontjában állnak.
18. Terézia a Bibliát a legfőbb igazságkritériumként és imádságának életforrásaként fogadja el (vö. M előszó, 2). A Bibliának teljesen átitatva, a prédikáció, liturgikus imádság stb. révén, saját maga is olvashatta a szent könyvek szövegeit a három spirituális művéből: Flos Sanctorum ("Szentek virágai") adta neki a négy evangélium szerinti passió teljes szövegét; a Job könyv szövegét [olvasva] Szent Gergely Moralia kommentárjában; a bibliai szövegeket, amelyek Jézus földi életéhez vagy titkaihoz kapcsolódnak, Ludolf a Szent Kart húzó Vita Christi-jában. Kiemelendő, hogy mennyire fontos a Biblia jelenléte a szent műveiben: a Vérszerző énekek, evangéliumok, [idézetek] Szent Pál, [példaképek] bibliai személyek... Mindezekből arra következtethetünk, hogy Terézia nagy érzékenységgel közelít a Bibliához, és mélyen értékeli a Szentírás értékét: „minden kár, ami a világban történik, abból származik, hogy nem ismerik a Szentírás igazságait tiszta valósággal” (Ž 40, 1). Terézia értékeli a teológusok tudását, de csak amennyiben az szent szövegből fakad: „a Szentírásban, amellyel foglalkoznak, mindig megtalálják a jó szellem igazságát” (ott 13,18; 34,11).
19. Ezen kívül Terézia bevezetést kapott a Vtésék liturgikus életébe. Ott belépett egy kontemplatív közösségbe, amely a liturgikus imádságnak kiemelt jelentőséget tulajdonított, és rendelkezett egy jelentős számú apáca csoporttal, akik felemelő formát tudtak adni. Az imádság a fő tevékenység volt, amely körül az összes többi szokásos tevékenység forogtt. Mégis a szent asszony a liturgikus szellemben akkor fog előrelépni, amikor belemerül a misztikus tapasztalatba. Ennek alapján mélyíti el az egyház imádságának titkát, akár az órák liturgiájában, akár különösen az eucharisztikus ünneplés nagy titkában (vö. 6H 7, 4; CV 33–35), amelyek a lelki életének két alapvető pillére. A legintenzívebb misztikus kegyelmeket az eucharisztikus kontextusban kapta.
20. Minden könyvében központi téma az imádság, amelyet személyes barátságként él át az Úrral, a Szentháromsággal, és mint feltétlen odaadást Neki. Az imádság az a kapu, amely megnyitja az ember belső terét, ahol lehetőség van találkozni Istennel, aki a lélek legmélyebb mélységében jelen van: „Csak azt mondom, hogy ezekhez a nagy kegyelmekhez, amelyeket az Úr nekem adott, az imádság a kapu; és ha ez zárva van, nem tudom, hogyan csinálnám” (V 8,9; vö. 1H 1,7). Ez az az hely, ahol az Igazság és az igazságok megjelennek (vö. Ž 19,12; Z 10,13). Szent Terézia az imádságot elsősorban mint hűséges és türelmes barátságos kapcsolatot érti az Úrral: gyakran beszél a szokásról, hogy keressük azt a társaságot, aki mindig elkísér minket (vö. CV 26–29). Az imádság számára „nem más, mint baráti érintkezés, gyakori magányban való tartózkodás azzal, akiről tudjuk, hogy szeret minket” (Ž 8,5). A Számotokra születtem című versében ezt énekli: „Ha akartok, adjatok nekem imádságot, / ha nem, adjatok nekem kiszáradást. (...) Fenséges Uram, / csak itt találok nyugalmat. / Mit parancsoltok, hogy tegyek velem?” Ez alapvető és fontosabb, mint a bizonyos kontemplatív tapasztalatok elérése lehetősége. Az imádságra szánt pillanatok, „akár gyengén és vonakodva telnek is, Isten nagyon értékeli” (2H 1,3).
21. Terézia saját tapasztalatát a reformált Kármelbe irányítja kettős irányban. Egyrészt tekintete a gyökereire irányul: fáradhatatlanul megerősíti szándékát, hogy rákapcsolódjon a régi karmelita szellemi hagyományra: visszatérés az eredeti regulához, a Szűzanya és Illés próféta kettős példája, a bibliai Hegyen élő ősi nép remete élete (vö. St 9). Másrészt érzékén van az aktuáliság és újdonság: kifejezi szándékát, hogy beilleszkedjen korának egyházába, és saját reguláris vagy lelki tapasztalatát mindkét nem követőinek csoportjába helyezi; Terézia anyja újító kontemplatív életet tanít, amely apostoli, misszionáriusi és egyházi célt szolgál (vö. Z 1,7; CV 1,2; St 6–7.89.94), amelyet a Kis Krisztus csoportjában élnek, ahol minden [nővér] szereti és segíti egymást (vö. CV 4,7; 27,6). Az új élet alapja, amely magában foglalja a kettős irányt, és az elsőt a másikba ágyazja, az ő intenzív tapasztalata [megismerése] Istenről és Krisztusról, amely kezdetben tőle maga érinti azokat, akik követik őt: „Minél hosszabb idő telt el, annál inkább nőtt a vágyam, hogy legalább egy kicsit jót tegyek valakinek, és sokszor úgy tűnt, mint aki egy nagy kincset őriz, és vágyik, hogy mindenki örüljön annak, miközben a kezeit megkötik, így nem tudja odaadni” (Z 1,6).
22. Ne feledkezzünk meg más fontos elemről sem, amely ideáljában, a Szabályaiban jelen van, amit teréziánus humanizmusnak nevezhetünk a reguláris életben: nagy tisztelet az egyén iránt, napi két óra rekreációval, a belső imádság megfelelő két órájával (St 26–28), stb. Már a Tökéletesség útjában hangsúlyozta az emberi erényeket: „Minél szentebb, annál közlékenyebb a nővéreivel” (vö. CV 41,7; St 10), az emberek és közösségek közötti megosztás, mindenkire vonatkozó munkakövetelmény, kiválasztott könyvek olvasása, a hivatások megkülönböztetése, szeretetteljes hatalomgyakorlás... Ezeket az irányvonalakat Terézia vázolta és felvázolta nővérei számára. Ezen értékek átadása a barátok számára Szent János által valósult meg, akit személyesen megismert a megfeszített rend, nővér- és rekreációs életmódjáról, amely a nővérek között uralkodott (vö. Z 13,5). Így Terézia anyja és János a kereszténységben örökre megtestesítik a karizmatikus teréziánus ideált a fiúk között (vö. St 11–14).
