Raniero Cantalamessa, OFMCap.
(A példa a Cantalamessa atya beszédéből, amelyet a pápa szertartásán mondott el Szent Péternél Rómában nagypénteken, 1986-ban. Tájékoztatásul közöljük, hogy a 16 nagypénteki beszédet, amely 1980–1995 között készült, a Karmelitánus Kiadó kiadta könyv formájában Mi Krisztust hirdetjük, a keresztre feszítettet címmel.)
„Az Úr” az isteni név, amely közvetlenül érint bennünket. Isten „Isten” és „Atya” volt, mielőtt a világ, az angyalok és az emberek léteztek, de még nem volt „Úr”. Csak akkor válik Úrrá, Dominus, amikor létre jönnek a teremtmények, akiknek „uralkodik”, és akik szabadon elfogadják ezt az „uralkodást”. A Szentháromságban nincsenek „urai”, mert ott nincsenek szolgák, hanem mindannyian egyenlők. Mi bizonyos értelemben Istent tesszük „Úrrá”! Ezt az isteni uralmat, amelyet a bűn megbontott, Krisztus engedelmessége, az új Ádám helyreállította. Isten Krisztusban újra Úrrá lett, még erősebb okból: a teremtés és a megváltás által. Isten a keresztről átvette a hatalmat! Regnavit a ligno Deus. „Hiszen ezért halt meg Krisztus és támadt fel, hogy Úr legyen a holtak fölött és az élők fölött is” (Róma 14,9).
A „Jézus az Úr” mondat objektív ereje abban rejlik, hogy jelenvalóvá teszi a történelmet. Két alapvető esemény végkicsengése. Jézus meghalt bűneinkért, és feltámadt halottakra való igazságunkért: ezért Jézus az Úr! Az események, amelyek ezt előkészítették, majdnem eljutottak ehhez a végkicsengéshez, és most jelenvalóak és hatékonyak, amikor hitünkkel hirdetjük őket: „Ha tehát a száddal megvallod, hogy Jézus az Úr, és a szívedben hiszel, hogy Isten feltámasztotta a halálból, meg leszel mentve” (Róma 10,9).
Két alapvető módja van a megváltás eseményeivel való kapcsolatteremtésnek: a szentség és a szó. Most arról beszélünk, hogy a szó mennyire lényeges, nevezetesen a kerygma. A kereszténység számos példát és mintát felmutat, hogyan tapasztalták meg az Istennel való kapcsolatot. Az ortodox spiritualitás hangsúlyozza Isten megtapasztalását a „titkokban”, a szív imádságában... A nyugati spiritualitás hangsúlyozza Isten megtapasztalását az kontemplációban, amikor az ember önmagába mélyed, és gondolatait felemeli a dolgok és önmaga fölé... Összességében sok „út van az elme Istenhez” (utalás Szent Bonaventura azonos című művére – megj. ford.). Azonban Isten szava felfed egy utat, amely segített kinyitni Isten látókörét az első keresztény generációk számára. Ez nem egy különleges út, amely csak néhány kiváltságos személynek van fenntartva. Minden egyenes szívű ember számára hozzáférhető volt – a hívőknek és azoknak, akik keresik a hitet. Ez nem kontemplációs lépcsőkön vezet, hanem a megváltás isteni eseményein keresztül. Nem a csendből születik, hanem a hallgatásból. Ez a kerygma útja: „Jézus Krisztus meghalt! Jézus Krisztus feltámadt! Jézus Krisztus az Úr!”
Ezt a tapasztalatot valószínűleg az első keresztények is átélhették, amikor a szertartás során kiáltották: Maranatha! Ez a kiáltás két jelentéssel bír, attól függően, hogy hogyan mondták, nevezetesen: „Jöjj el, Uram!”, vagy „Az Úr itt van”. Kifejezhette a vágyat Krisztus visszatérése iránt, vagy lelkes választ Krisztus „szertartási epifániájára”, azaz azon megjelenésére, amely a imádkozó közösségben valósult meg.
Ez a feltámadt Úr jelenlétének érzékelése egyfajta belső megvilágosodás, amely néha megváltoztatja annak a személynek az egész lelki állapotát, akinek része van benne. Emlékeztet arra, ami a feltámadt megjelenések során történt a tanítványokkal. Egy napon a húsvét után az apostolok a Tiberiás tóban halásztak. Ekkor egy férfi jelent meg a parton, aki távolról beszélgetett velük. Minden normális volt bizonyos mértékig: panaszkodtak, hogy semmit sem fogtak, ahogyan a halászok gyakran teszik. De a szívében egyiküknek – a tanítványnak, akit Jézus szeretett – hirtelen világossá vált. Felismerte őt, és felkiáltott: „Ez az Úr!” (János 21,7). Ekkor hirtelen minden megváltozott a csónakban.
Most már értjük, miért mondja Szent Pál, hogy „csak a Szentlélek hatása alatt mondhatja valaki: ‚Jézus az Úr‘” (1 Kor 12,3). Ahogyan az oltáron a kenyér a Szentlélek erejével Krisztus élő testévé válik, amely ráleszáll, úgy ez a szó is „élővé és hatékonyá” (Zsidók 4,12) válik a Szentlélek erejével, aki benne munkálkodik. Ez egy kegyelem eseménye, amelyet előkészíthetünk, segíthetünk, vágyakozhatunk utána, de magunktól nem idézhetjük elő. Általában nem érzékeljük azt a pillanatot, amikor bekövetkezik, hanem csak évekkel később. Ebben a pillanatban valakinek, aki itt van jelen, megtörténhet az, ami a szeretett tanítvány szívében a Tiberiás tó partján: hogy „felismeri” az Urat.
