P. Peter Lippert, SJ
A német jezsuita P. Peter Lippert (1879–1936) korának elismert prédikátora és publicistája volt, cikkek és könyvek szerzője. „Levél a kolostorba“ című könyvében nagyon megfogott egy passzus, amelyet ezért lefordítottam, és most Önöknek is ajánlom elolvasásra.1
A könyv teljesen levelekből áll, amelyeket a lelki vezető írt egy fiatalembernek, aki Isten hívását hallotta a szerzetesi életre, belép a kolostorba, és ott él. Részletünk azzal foglalkozik, amikor a fiatalember próbálja eldönteni, hogy illik-e a rendhez. Először P. Peter említi és dicséri a fiatal jó tulajdonságait: fegyelem, megbízhatóság, kitartás. Meggyőződése, hogy bizonyára rendelkezik a kolostori élethez szükséges előfeltételekkel.
De figyelmezteti őt egy gyengeségére is, amelyet nagyon veszélyesnek ítél. Lehetséges, hogy annak pontos leírása és a határozott felhívás, hogy szembe kell néznie ezzel a szokással, hasznos lehet akárki számára közülünk...
De te magad is tudod, hogy ezen a téren fontosak a határaid, igen, a gyengeségeid, amelyeket gyakran emlegettem veled. És ezek (itt) talán még fontosabbak. Okos vagy (talán túl okos is), mindent látsz, figyeled, és a saját véleményedet alkotod. Ezzel szemben nincs mit kifogásolni, ez a felnőtt ember sajátossága, hogy ha nyitott szemmel jár, akkor készen áll az őszinte és komoly kritikára.
De nem vagyok biztos benne, hogy ezt a kritikus énedet, a világos és kemény megérzéseidet te magad is el tudod viselni. És a te (széles) nézőpontod, amely most olyan melegen és biztatóan ragyog, vajon az, ahogy az évek telnek, megkeményedik és lehűl? Nagyon szigorú mércével fogod mérni magadat, a testvéreidet, a feletteseidet, a kolostort és az egész rendet – és csalódni fogsz.
A földön nincs semmi, ami tökéletesen teljesítené az ideáljaidat. Sem a házasság, sőt még valamilyen férfias vagy hősies hivatás sem tudná ezt megvalósítani. De abban nem fogsz csalódni, mert ott számíthatsz a kudarcokra és nehézségekre. Csak a szerzetesi ideálodban nem számítasz velük. Ne ellentmondj nekem, valóban nem számítasz vele. Te, amikor most belépsz a kolostorba, egész lelkedet hozod magaddal, és a legszentebbet keresed az életed számára, keresed az Istenedet, az Ő tisztaságát és végtelenségét, egész örökkévalóságát keresed. És nagyon keserű lesz számodra, amikor ott csak embereket találsz. „Hol van most az én Istenem?” kérdezed majd egy napon.
Az, hogy ügyes a nyelved és szívesen fejezed ki a véleményedet és meggyőződéseidet nagyon szabad szellemben, csak érintőleg említem. Néhány kudarc után végül megtanulsz hallgatni, végül megérted, hogy Istennek nincs szüksége rád a jogosság és az igazság megmentéséhez. Igen, el fogsz hallgatni. De te végül többet fogsz tenni, mint hallgatni, végül meg fogsz némulni.
És most elérkeztünk ahhoz, ami döntő. Biztos vagyok benne, hogy még emlékszel néhány komoly beszélgetésünkre, amikor a „megrekedéseidről”2 beszéltünk, és arról a fáradságról, amit el kellett szenvedned, hogy újra kiszabadulj egy ilyen megrekedésből. És több alkalommal csak azért tudtál kiszabadulni, mert én segítettem neked. De a kolostorban nem leszel velem, nem leszek neked elérhető, mint akkor.
(Milyen ereje van) ennek (a te) megrekedésednek! Minden becsukódik benned, minden megfagy és megkeményedik, és te – ahogy mondod – „nem vagy jó.” Ebben a pillanatban valóban meg tudod vetni az embereket, és kis gyűlölködővé válsz. Tisztán és éber szemeddel látod a rosszat, (is) azt az ellenállást és keménységet magadban, és elátkozod magadat, elveszíted a hitedet önmagadban, és már nem vagy magadnak jó. Akkor nem keresed tovább Istent, elhúzódsz az útjából, nem válaszolsz, amikor szólít, lehajtod a szemed a fénysugár előtt, amellyel a szívekbe és a szívbe szeretne behatolni. Igen, fiú, a megkeményedés hatalmába keríthet.
Amikor arra gondolok, hogy mindez a kolostorban ismét rád törhet, és én messze leszek, vagy akár halott, ki segít neked akkor? Már most is megijedek, amikor erre gondolok. Akkor valóban jobb lenne, ha választanál egy teljesen hétköznapi, jelentéktelen, lélek nélküli hivatást, igen, jobb lenne, ha – ha ez lehetséges – felületes emberré válnál, aki nem gondolkodik és hétköznapi, mint a legtöbben. Csak ezt ne, csak azt a borzalmasat ne, hogy a megrekedés hatalomra kerüljön rajtad a kolostorban, mert valószínűleg éppen ott nem lesz senki, aki ki tudna húzni belőle.
Nem akarom részletezni tovább, milyen lenne akkor – egy ilyen állapotban – a lelked, hogyan veszítenéd el a legjobb erőidet, hogyan zsugorodna belső életed, és hogyan törne el a szárnyad. Ez ugyanis nem is lenne a legrosszabb. Nem, a legrosszabb az lenne, ha némultá válva állnál a te Istened előtt. Te még csak nem is tudod, milyen csodálatosan kedves és kegyelemmel teli lehet az életed és tetteid Isten előtt, a beszéded és a hallgatásod. Többet, mint amit bárki is ki tud mondani. Én tudom, és már sok alkalommal örömmel osztoztam Istenben abban, hogy Ő a tied. Igen, ezt éltem meg. De a baljós megrekedésben hirtelen némává és hideggé válnál Isten előtt, véget érne az az állandó beszélgetés, amellyel a szeretetben összekötöztök.
Fiú, ezt soha, semmiképpen nem szabad megengedni. Ha meg tudsz nyugtatni engem ezen a téren, akkor én személyesen elkísérlek téged (amikor belépsz) a kolostorba. De ha még ma is azt kell mondanod: „Igen, ez a megrekedésekkel kapcsolatban mindig így lesz velem,” akkor inkább azért imádkoznék, hogy mielőtt belépnél a kolostorba, elmehetnél oda, ahol a szeretetet sosem akadályozza meg a sötétség vagy a tél (mint évszak).
Most, amikor írom, sírtam, és egyáltalán nem vagyok elégedett a levelemmel. Miért kell neked ilyen fájdalmat okoznom? Hamarosan írj nekem, vagy még inkább: hamarosan látogass el hozzám, még a félév kezdete előtt. Bárhogy is hat rád a levelem, gondolj arra, hogy nagyon szűkös vagyok, és jöjj velem szembe!
A te (Peter)
Ennyi a könyvből. Még néhány kérdést éreztem szükségesnek feltenni, amelyek segíthetnek annak, aki alaposabban szeretné foglalkozni a fent említett gondolatokkal:
- Szenvedek-e én is ilyen „megrekedésektől” és néma állapottól Isten előtt? Vagy milyen más egészségtelen reakcióim vannak, amelyekre figyelnem kell?
- Milyen eszközök bizonyultak hatékonynak számomra ellenszerként? Mennyire őszintén adom át ezt Jézusnak?
- Milyen segítségre bukkantam a Szentírásban? Találhatok valamilyen tanulságot például a megszállott fiú gyógyulásáról szóló evangéliumi beszámolóban (Mk 9,14–29)?
(Németből fordította és megjegyzéssel kiegészítette P. Gorazd, O.Carm.)
