Uram, olyan gyakran adom neked azt,
amiből van elég.
Engedd, hogy most mindezt ajánljam neked,
amit nem birtokolok,
amit eddig megkaptam,
amire vágyom abban a sejtelemben,
hogy elérhetetlen:
békét, pihenést, biztonságot.
Most, hogy tudom, hogy ez már a tiéd lesz,
hogy nálad jól őrizve fog maradni
és a te tulajdonod lesz,
már nem fogom ezeket a dolgokat követelni.
Már nem foglalkozom a nyugtalanságommal,
ami értelmetlenül visszatér.
Benned van a béke, te elfogadtad azt, tőlem is.
Újból, kár nélkül oszthatod szét.
Benned van a biztonság
– kié lenne másképp? –,
te oszthatod.
Legyél dicsérve, hiszen benned találjuk meg, amit keresünk,
és azt, amit feltételeztük,
hogy önként odaadunk neked,
az már benned volt a kezdetektől fogva.
Mégis köszönjük, hogy ezt tőnünk fogadod el.
Uram, nemcsak azt kellene elfogadnod, amit nem birtoklunk:
tartsd meg azt.
Csak az Úr rakhatja le az alapokat.
Talán azt hagyja ránk,
hogy összeszedjünk néhány kalászt az ő keltetéseiből.
Amit felajánlunk neki, az az,
ami már régóta az övé volt.
A élő tűz nem hagyja abba a égést,
amíg mindent fel nem fal, és nem változtat hamuvá.
De senki sem vágyik a hamura.
Szétszóródhat a földön, élet nélkül,
rejtve, amilyen, terméketlen.
De mégis teljesen széttiporható,
hogy szolgálja a célt, amiről nem tud semmit.
Uram, fordíts minket hamuvá
és szórj szét minket akaratod szerint.
Ha esetleg azt mondanám, hogy mit akarok,
ne hallgass rá.
Hiszek, még ha minden ellenkező látszat is azt mutatja,
hogy még mindig a tied vagyok,
és nem ismerek más akaratot, csak a tiedet.
Amen.
(Adrienne von Speyr /1902–1967/,
Bei Gott und bei den Menschen. Gebete.
Fordította Robert Svatoň)
