Az anya karjában viszi gyermekét a templomba. Ő a Messiás, az ő Istene. De a hozzá fűződő viszony megváltozott. A terhessége alatt őt magában hordozta, és mindenét a rendelkezésére bocsátotta. Most, hogy megszületett a Fia, magányosnak érzi magát, szinte elhagyatottnak. Korábban küldetése nem volt elkülöníthető a fiú küldetésétől. Most a gyermek küldetése függetlenné vált: megkezdi saját útját. (…)
Így lép Simeon elé. Az öreg férfi fogadja őt és a gyermeket, a Szentlélek által felismeri őt és a gyermeket, összehasonlítja a Fiú és az Anya küldetését, és új köteléket lát a kettő között. Nézésével és áldásával segít kialakítani ezt a köteléket újra, tartósabban. … Látja a Fiú jövőbeli útját. Látja a nehézségeket is, amelyek a valóban hívőkre várnak, mivel Isten a jövőben már nem egy távoli, felsőbbrendű lény lesz a távoli mennyben, hanem gyermek, ember, aki közöttük szenved. Az emberek közötti kapcsolatok teljesen megváltoznak, a távolságot és a közelséget másképp fogják meghatározni. … Attól kezdve, amikor lényeges vagy lényegtelen kapcsolatot létesítünk egy másik emberrel, soha nem fogjuk tudni, hogy nem találkoztunk-e már Isten Fiával, hogy nem érintettünk-e meg vagy sértettünk-e meg valamit örök jelleget, nem néztünk-e le valami örök értéket. Mert most Isten félelmetesen közelivé válik, és minden emberi dolog közvetlen fénybe kerül, hogy megvilágítsa a pogányokat. Azáltal, hogy Simeon ezt látja, azt is megérti, hogy szükség lesz közvetítésre az Úr és az emberek között, és hogy ezt a szerepet csak az Anyának lehet adni. Ő fogja meghatározni a távolság mértékét és a közelséget. Ebben látja Simeon az ő küldetésének folytatását.
(Adrienne von Speyr /1902–1967/, Az Úr Szolgálója)
