P. Wilfrid Stinissen, OCD
Miért teremtette Isten az időt? Miért kell nekünk, embereknek, mielőtt megnyílna az örökkévalóság kapuja, átélnünk ezt a figyelemre méltó életet a sok nehézségével és szenvedésével, a bűneinkkel és tévedéseinkkel? Ha Isten a szeretet, ha Isten olyan nagylelkű, miért nem ad nekünk mindent egyből? Miért van szükség annyi „időre”, mielőtt elérjük a célt?
Isten maga időn kívül él, az örök jelenben, abban a boldogságban, ahol neki semmi nem hiányzik. Ha – ahogy a kereszténység állítja – azt kívánja, hogy mi, emberek, részesedjünk az életéből, miért nem ad azonnal közvetlen hozzáférést ehhez a boldogsághoz? Miért kell végtelen számú lépést tennünk, amelyek közül ráadásul a legtöbb téves irányba vezethet?
Idő a növekedéshez
Sok filozófus már megpróbálta megfejteni ezt a figyelemre méltó helyzetet, amelybe az ember került. Az ember az abszolútumra, a teljességre vágyik, de a valóságban csupán kis fragmentumokat ér el. Minden az emberi életben fokozatosan kell, hogy történjen.
Az ember nem lehet teljes mértékben önmaga. Istenről elmondható, hogy önmaga, hogy tökéletesen összhangban van önmagával. Az embernek viszont el kell hagynia önmagát, hogy később rátaláljon. Nem ismeri fel teljesen azt, ami a jelen pillanatban van. Ahelyett, hogy harmóniában élne önmagával, szétszórtan létezik: egyszerre vonzza a múlt és a jövő. Az elterelés állapotában él, igen, a diaszpóra megtestesülése. Az ő feladata, hogy ezt a sokféleséget strukturális egységgé alakítsa.
De miért ad Isten az embernek olyan „lehetetlen” feladatot? Miért nem teremtette meg az embert egésznek már a kezdetektől fogva? A „Atyám, neked átadom magam” című rövid műben megpróbáltam megmagyarázni, miért nem teremtette Isten az embert azonnal tökéletesen. Nem tette ezt azért, hogy bonyolítsa az ember életét, hanem azért, mert szeretetében lehetőséget akar adni az embernek, hogy részt vegyen a saját hármas életében. A három isteni Személy élete folyamatos kölcsönös adásból és elfogadásból áll. Ha az ember azonnal tökéletesen teremtetett volna, részesedne a kölcsönös elfogadásban, de nem az adásban. Az ember mindent megkapna Istentől, de Istennek nem adna semmit. Ezzel pedig elveszítené a szeretet fontos perspektíváját. A szeretet lényege a folyamatos adás és elfogadás.
Az ember tehát „de facto” befejezetlen, amikor elhagyja Isten kezét. Isten lehetőségekkel látja el az embert, amelyeket neki magának kell megvalósítania. Isten szabad akaratot ad neki, hogy szabadon választhassa Istent, vagy elutasíthassa őt. Ez éppen a tiltott fa értelme: Isten a első emberpárt döntő választás elé állítja. Ha választja Istent, akkor Isten számára teszi azt, ad neki valamit. Ebből Isten örömet érez, és hálás ezért. Isten nem akarja monopolizálni a nagylelkűséget, és nem akarja az embert egyoldalú hálaadásra kényszeríteni. Isten azt is szeretné, hogy az embernek is legyen lehetősége a nagylelkűségre és a hálaadásra.
De hogy Istent válassza, megvalósítsa lehetőségeit, fejlődjön, érjen és teljes emberré váljon, időre van szükség. Az idő értelme éppen az, hogy fejlődjünk és növekedjünk.
Örökkévalósághoz képest az idő értéktelennek, dekadensnek tűnhet. Ez a gondolkodásmód azonban elvont. Ha az emberi létezés céljára, vagyis a Legszentebb Háromság életébe való belépésére gondolunk, akkor észre kell vennünk, hogy az idő Isten ajándéka. Az idő lehetőséget ad számunkra a növekedésre.
Az idő révén a mag, amelyet Isten belénk ültetett, csírázni és fává nőni képes. Az idő segítségével lehetőségünk van részt venni Isten teremtő munkájában és segíteni Istennek saját magunk formálásában.
Jean-Paul Sartre (1905–1980) azt állítja, hogy az ember olyan lény, aki saját magát választja, és ezekben a szavakban van egy szemernyi igazság. Az ember ugyan Isten választja, de Isten is lehetőséget ad neki a saját választásra. Az ember más, amikor meghal, mint amikor megszületett, és az, amivé életének során vált, részben a munkájának, a saját „érdemének” gyümölcse. Talán érzékenyek vagyunk erre a szóra, de nem itt az ideje felfedezni annak gazdag tartalmát?
Isten megjelenik az időben
Hogy az idő valami pozitív, az már abból is következik, hogy Isten az időben jelenik meg. A Biblia elején és a végén is van szó az időről. A Biblia úgy kezdődik, hogy „Kezdetben Isten teremtette meg a mennyet és a földet” (1Móz 1,1), és úgy végződik: „Igen, hamarosan eljövök” (Jel 22,20). Az egész kinyilatkoztatás az időbe van ágyazva.
Az, hogy Isten a kezdetben teremtett, azt jelenti, hogy a teremtés előtt nem létezett idő. Az idő a teremtő műve által kezdődik. A Biblia azonnal megállapítja, hogy Isten transzcendens, hiszen nem lehet időbeli és térbeli kategóriákba besorolni. A teremtés előtt nem létezett idő, amelyben Isten élt és fejlődött volna. Így az idő a teremtéssel kapcsolatos. Isten teremtő műve nélkül soha nem létezett volna idő.
A hét nap azt mutatja, hogy a teremtés folyamat. Isten egymás után alkotja meg a dolgokat. Ez időt igényel, és a teremtés befejezése csak időben lehetséges. A Biblia szerint az idő nem valami illúzió, amiből meg kell szabadulni, ahogy a gnoszticizmus és néhány keleti vallás állítja. Isten maga alapítja meg és szentesíti az időt azzal, hogy nem teremt mindent egyszerre, hanem lépésről lépésre. Az idő szent, vallási jelentősége van, mivel eredete Isten teremtő munkájában rejlik.
Elég, ha elolvassuk a Teremtés könyvét, hogy megértsük, hogy az idő és az örökkévalóság között nem létezhet lényeges ellentmondás. Ha Isten, aki örök és transzcendens, maga teremtette az időt, akkor ennek az időnek muszáj tartalmaznia valamit az örökkévalóságból.
Igaz, hogy ez az örökkévalóság dimenziója részben eltűnt az első bűn következtében. Jézus és mindannyiunk feladata a jövőben az idő „megváltása” (Ef 5,16; Kol 4,5).
Nemcsak a születés, hanem az egész kinyilatkoztatás is az időben történik. Az egész Ószövetség az Isten fokozatos kinyilatkoztatásának széleskörű elbeszélése. Ha Isten úgy kívánja, hogy kinyilatkoztassa magát az embernek, nem úgy teszi, hogy egy összefoglalót ad, amely tartalmazza az összes eseményt az elejétől fogva. Nem ad nekünk a kezünkbe egy traktátust, amelyben minden, amit Isten meg akar mondani magáról és rólunk, emberekről, rendszerezetten el van magyarázva. Nem, Isten az eseményekben nyilvánul meg. Noé megmenekül az özönvíztől, Ábrahámot hívják, hogy hagyja el hazáját, a megszületett Mózest megmentik a haláltól, Izráel kijön Egyiptomból, Isten gondját viseli népe fölött a pusztában és bevezeti őt az ígéret földjére. Isten jeleníti meg létezését azáltal, hogy tesz valamit népéért, és népével.
Nagy kísértés Izráel számára, hogy ne várjon arra, amíg Isten megnyilvánul, hanem ehelyett bálványt készítsen, és így saját magának akarjon dönteni arról, ki Isten. Aki bálványt készít, az azt is meghatározhatja, hogy az ő istene hogyan nézzen ki és milyen tulajdonságai legyenek. De Isten azt kívánja, hogy tiszteletben tartsuk az időt. Hogyan is jelenhetne meg teljesen és egyszerre, ő, akiről Ézsaiás (45,15) azt mondja: „Valóban, te egy rejtett Isten vagy”, és a zsoltár (145,3): „Nagy az Úr, … az ő nagyságát nem lehet kikutatni.” A mi, apró emberek számára, Istennek nagyon fokozatosan kell megjelennie. Isten látása halált jelenthet (2Móz 33,20).
Az Ószövetség értelme többek között az, hogy Isten hosszú utat választott, ha az embernek akar megnyilatkozni. Ezzel ellentétben az Újszövetségben az idő rendkívül sűrített. „Én vagyok az igazság” – mondja Jézus magáról (vö. Ján 14,6). Összefoglalja az összes igazságot a mennyben és a földön: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Ján 14,9).
Hasonlóan, mint a tanítványok a Hegy beszédének idején, mi is meg vagyunk bénulva annak a fénynek a láttán, amely belőle árad. De a Hegy beszédén, ahol Jézus megmutatta magát teljes szépségében, Mózes és Illés is megjelent. Itt jelen van az egész Ószövetség. A teljes kinyilatkoztatás nem hullik le hirtelen és váratlanul az égből. Hátterében hosszú történelem áll. És ennek az egész történetnek a középpontjába kerül, amikor Jézus végre megkoronázza munkáját. „Ne gondoljátok” – mondja – „hogy azért jöttem, hogy eltöröljem a Törvényt vagy a Prófétákat. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy beteljesítsem” (Mt 5,17). Annak ellenére, hogy vele és benne belépünk az örökkévalóságba, Jézus nem tagadja az időt. Jézus nem utasítja el, amit Isten már kinyilatkoztatott magáról a teremtés kezdetétől. Éppen ellenkezőleg, mindezt teljes fényben tárja elénk. Az ó szövetség ideje benne rejlik az idő teljességében, amely az új szövetséget jelenti.
A Egyház az elejétől fogva úgy működik, mint Jézus. Annak ellenére, hogy tudatában van, hogy az Újszövetség valóban „új” szövetség, még mindig az Ószövetség könyveit is a liturgia részeként kezeli. Megértette, hogy ezek a könyvek megőrzik értéküket, hogy fontos számunkra, hogy legalább részben bekapcsolódjunk Isten pedagógiájába, abba a módba, ahogyan Isten türelmesen tanítja népét.
Valamilyen módon nekünk is, bármennyire is a kinyilatkoztatás teljes fényében élünk, át kell mennünk az egész úton. Az Ószövetség számunkra folyamatosan aktuális. Az Egyiptomból való kijövetel elmondása folyamatos kihívás számunkra; mi is megszabadulunk Egyiptom rabságából, kilépünk önmagunkból, és Isten az útba vezet minket a pusztában, ahol Isten nevelni fog minket. Ahhoz, hogy megértsük ezt az örömteli üzenetet és megengedjük, hogy hatalmába kerítse minket, előkészítő időre van szükség.
Mindenkinek, aki az abszolútumra vágyik, és aki a tűzvésztől hajtva szeretné átugrani az összes köztes fázist, hasznos olvasni az Ószövetséget és tanulni belőle, hogy Isten hogyan cselekszik, amikor kinyilatkoztatja magát az embernek.
Isten vár ránk az időben
A román ortodox teológus, Dumitru Staniloae azt bizonyítja, hogy csak akkor nyerhetünk betekintést az idő legmélyebb tartalmába, ha felfedezzük, hogy a gyökerek a hármas egyes lényegben rejlenek. Mivel az ember Isten képmására teremtetett, csak akkor érthetjük meg az embert, ha a Szentháromság lényegének visszfényeként tekintünk rá.
A hármas egyeség az Atya és a Fiú közötti szeretetteljes párbeszéd. Az Atya minden szeretetét, azaz önmagát adja a Fiúnak, és azt várja, hogy a Fiú ezt az ajánlatot elfogadja és viszonzásul teljes egészében odaadja magát. Ez a szeretet lényegének alapvető mintája: önmagamat adom, és azt várom, hogy elfogadsz, és így te is teljes egészében odaadod magad. A Szentháromságban abszolút közvetlenség létezik: az Atya ajánlata és a Fiú válasza tökéletesen egyesül. Szeretetük abszolút. Ezért itt nem merülhetnek fel kétségek vagy habozás a kérdés és a válasz között. A szeretet közvetlensége a megnyilvánulás része.
Amikor Isten nekünk, embereknek kínálja szeretetét, a helyzet más. Nem úgy teremtett bennünket, hogy feltétel nélkül és automatikusan mondjuk, hogy „igen”. Milyen értéke lenne egy ilyen szeretetnek? Isten azt kívánja, hogy szabadon döntsünk a válaszról. Isten vár a mi „igenünkre”. Az idő éppen ennek a várakozásnak a terjedelme és hossza. „Akarsz?” – kérdez minket Isten, és „időt” ad nekünk, hogy elérjük a pozitív választ.
Az idő Isten türelmének jele, igen, az idő Isten türelmének megtestesülése. „Íme, az ajtónál állok és kopogok” (Jel 3,20). Az, hogy Isten megállt és ott marad az ajtónál, éppen azt hozza létre, amit időnek nevezünk. A legtöbben nem válaszolunk azonnal, amint meghalljuk Isten kopogását. De Isten nem adja fel. Isten vár, és várakozásával időt teremt. Azáltal, hogy időt ad nekünk, megmutatja, mennyire értékeli a válaszunkat.
A növekedés és érettség arra ösztönöz minket, hogy folyamatosan rövidítsük az időt Isten kopogása és a mi válaszunk között. Isten arra bátorít minket, hogy fokozatosan közelítsünk az ő saját közvetlenségéhez, és így elmélyüljünk az ő örökkévalóságában.
Az ember, aki teljesen süket Isten megszólítására, aki egyáltalán nem törődik azzal, amit Isten ajánl, megfosztja az időt értelmétől, és abszurdná teszi azt. De az ember nem juthat el idáig, mert Isten nem hagy fel a reménnyel és a várakozással.
Mindenkinek „van” ideje
Valóban nem átok, hogy időben kell élnünk. Sokan úgy vélik, hogy az idő az örökkévalóság ellentéte. De ez nem így van. Ha teljes szívvel átadjuk magunkat az időnek, ha komolyan vesszük, és felfedezzük annak eredeti értelmét, akkor az örökkévalóságra találunk benne. Az örökkévalóság az idő magja. Ha megfelelően használjuk az időt, gyümölcsöt fog hozni, „hasznot… tartós” (vö. Ján 15,16).
Az „idő” fogalmában talán a legrejtélyesebb és leglenyűgözőbb éppen ez: alig tudunk elképzelni valamit, ami törékenyebb és múlóbb, mint az idő, mégis az időt valami „tartós” tölti ki.
Csak az kapja meg a „tartós hasznot”, aki teljes mértékben elfogadja az idő múlékonyságát, és a legkevésbé sem próbálja meg megakadályozni, hanem hagyja, hogy minden „megjelenjen a maga idejében”.
Nem érzed, hogy a végtelenség mindenütt megjelenik, amikor hallod a Prédikátor szavait az idő múlékonyságáról?
„Mindennek megvan a maga ideje,
és minden dolognak az ég alatt megvan a maga órája:
Van idő a születésre – és idő a halálra,
idő a vetésre – és idő a levágásra;
van idő a gyilkosságra – és idő a gyógyításra,
idő a rombolásra – és idő az építésre;
van idő sírni – és idő nevetni,
idő gyászolni – és idő ugrálni;
van idő köveket szétszórni – és idő köveket összegyűjteni,
idő megölelni – és idő a megöleléstől való távolságtartásra;
van idő keresni – és idő veszíteni,
idő őrizni – és idő eldobni;
van idő szétszakítani – és idő összevarrni,
idő hallgatni – és idő beszélni;
van idő szeretni – és idő gyűlölni,
idő harcolni – és idő békét teremteni.”
(Préd 3,1–8)
Az üdvözülés folyamatában, amely az életünk, sok fázison kell átmennünk, sok lépést kell tennünk, és szerencsére mindennek megvan a „maga” ideje. Az idő fontos eszköz, mivel lehetőséget ad nekünk, hogy fejlődjünk anélkül, hogy átugorhatnánk a folyamat fontos fázisait. Minden lépésnek megvan az ideje. Másrészt: minden időszak ajándékot ad a fokozatos növekedéshez. Az idő a növekedés lehetősége.
Elvetett idő
Az idő szükségszerű eszközről nincs szükség meggyőzni a mai embert. Mindenki tudja, hogy az idő pénz. Kérdés, hogy ez a számító, mennyiségi nézőpont az idő saját céljával ellentétes-e. Természetesen nem hiba nézni az időt termelési kapacitásként is. Ha azonban ezt a kapacitást olyan mértékben hangsúlyozzák, hogy végül az idő minden értékét képviseli, akkor nyilvánvalóan valami nem stimmel. Ha a munkás folyamatosan arra kényszerül, hogy növelje a munkatempót, ha minden cél az, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbbet gyártsák, akkor az idő gonosz erővé válik. Ahelyett, hogy a munkásnak lehetőséget adna a növekedésre és az életre, az időt úgy manipulálják, hogy megölje mindazt, ami élő. Kényszeríteni az embert, hogy a saját kapacitásán túl dolgozzon, figyelmen kívül hagyva a saját ritmusát és természetét, azt jelenti, hogy blokkolja a személyiség fejlődésének minden lehetőségét.
Jézus megtanít minket, hogyan kell dolgozni. „Így fényetek világítson az emberek előtt” (vö. Mt 5,16). Olyan természetes, ahogy a fény világít, úgy kellene nekünk – akik a világ világossága vagyunk (vö. Mt 5,14) – terjeszteni a fényt munkánkkal. Ez megköveteli, hogy a munkának a belsőnkben kell gyökereznie, hogy kapcsolat kell legyen a munkánk és a bensőséges énünk között, és hogy a munkának meg kell kapnia a szükséges időt.
Amikor azt mondjuk, hogy az idő fontos eszköz, akkor valami mást értek, mint hogy „az idő pénz”. Az időt „tisztátalan mammonnal” azonosítani ugyanolyan, mint a idő eltorzított jelentéssel bírni. Az örökkévalóságban a mammon cserben fog hagyni minket, mondja Jézus (vö. Lk 16,13). Ha az időt a mammon felhalmozására használjuk fel, elveszítjük az örökkévalóság dimenzióját. Ha mamonként definiáljuk, akkor az cserben hagyó. „Bolond! Még ezen az éjszakán elkérik tőled a lelked, és kié lesz az, amit összegyűjtöttél? Így lesz ez annak, aki kincseket halmoz magának, és nem gazdag Isten előtt” (Lk 12,20–21).
Végül minden azon múlik, hogyan értelmezzük az ember fejlődését. Az ember létének útja a halál felé (Heidegger), vagy az élet felé? Időt fektetni a pénzbe, és azt a vagyon felhalmozására használni az élet felé vezető utat halállá teszi. Mert nemcsak mindent el fognak venni tőlünk, amikor eljön az idő, a kincsek felhalmozása is az halál maszkját hordozza.
Az élet értelmét keresni valami külső dologban, ami könnyen törékeny, nemcsak a cselekedetünket, hanem a gyökértelenségünket is fokozza. Az ember belső fejlődése helyett a materiális dolgok felhalmozása veszi át a szerepet. Milyen szörnyű időpazarlás!
„Ti pedig keressétek az ő országát, és mindezeket megkapjátok” – mondja Jézus (Lk 12,31). Minden anyagikat megkapjuk pluszban – pontosan annyit, amennyire szükségünk van, hiszen ami nem szükséges, az csak hátráltat – ha először mindent felhasználunk a belsőnk fejlesztésére. A belső fejlődés azt jelenti, hogy az ő országát keresni, vagyis a szeretetét.
Isten meg akarja adni nekünk a szeretetét, és az időt azért teremtette, hogy fokozatosan megnyílunk a szeretete előtt.
És mégis, mindent egyszerre kapunk
Újra feltehetjük a kérdést: Miért nem adja Isten mindent egyszerre a szeretetéből, miért kell ezt a folyamatot ennyi „időbe” telni?
Valójában Isten mindent egyszerre ad. Az ő oldalán nincs habozás vagy késlekedés. Isten nem tud várni. A keresztségben nekünk adja Szent Lelkét, és vele mindent.
De nekünk időre van szükségünk, hogy megnyíljunk ennek az ajándéknak, és hogy ezzel saját kis hozzájárulásunkkal együtt Isten segítségével kiépíthessük a szeretet kapcsolatát közte és köztünk, azt a kapcsolatot, amelyre teremtettek vagyunk.
Szent János Keresztelő (1542–1591) nagyon találó szavakat mond erről a különbségről az Isten és az ember tempója között. „Ez az eljegyzés, amely a kereszten állt, nem azonos azzal, amiről most fogunk beszélni. Mert az első egyszerre történt, amikor Isten az első kegyelmet adta a léleknek: és ez a minden lélekben a keresztségkor történik. Azonban a második eljegyzés a tökéletesség útján történik, és csak fokozatosan és lassan valósul meg. Bár mindkettő egy egységet alkot, mégis van különbség: az egyik a lélek tempójában és ezért fokozatosan történik; a másik Isten tempójában történik, és ezért egyszerre.”
Bárcsak megtanulnánk valamit a „világ gyermekeitől” az idejük fegyelméről! Minden másodperc, ami adatott nekünk, hogy növekedhessünk a szeretetben, amelyet már megkaptunk. Az idő az a környezet, az a szent környezet, amely azok számára van, akik még nem tökéletesek, de az úton vannak.
Nem létezni azt jelenti, hogy igazságtalanságot teszünk az idővel, megfosztva azt a jelentésétől.
De aki tudja, hogy arról van szó, hogy olyanná váljon, amilyennek teremtetett, annak az idő örökkévalósággal telik.
(Cikk a svéd KARMEL 2(92) folyóiratból)
Fordította Dagmar Chvojková
