P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
11. Isten irgalmáról szóló említések Thérèse leveleiben
Mivel annyira alaposan belemerültünk abba, hogyan értette Thérèse Isten irgalmát és hogyan beszélt róla, nézzük át leveleit is, és próbáljuk megérteni, milyen tanúságtétel rejlik bennük.1
A legkorábbi említés nem Isten irgalmáról szól, hanem Szűz Máriáról. 1891. július 8-án Celinának írt levelében (DT 129) Thérèse arra buzdította nővérét, hogy kitartóan imádkozzon a megdőlt, meztelen karmelitáért, akit Hyacinthe Loysonnak hívtak,2 hogy a mi testvérünket, a szent Szűz fiát, legyőzve, visszatérjen, és a legirgalmasabb Anya palástja alá kerüljön.
1893. augusztus 13-án (DT 147) Thérèse levelet írt Celinának, aki az apai háztartást vezette3 és akinek kellemetlenségei akadtak a szolganővel, aki alkoholizmusra hajlamos volt. Mivel Celina korábban imádkozott a szolganő férjéért, akinek megtérését elnyerte, Thérèse bizalmat öntött Celinába a szolganő javulásával kapcsolatban is. Az irgalomra tett említése tömör: Minden bűnre (van) irgalom. És az Úr Isten elég hatalmas ahhoz, hogy kitartást adjon azoknak az embereknek, akiknek az nincs.
A fordítás nem könnyű, mert az eredeti szövegben hiányzik az ige. Thérèse azt írta: Minden bűnre irgalom. Ezért a fordításban a van szót zárójelbe tettem. A Thérèse levelezésének magyar kiadásában szereplő fordítás: Minden bűnre érvényes az irgalom,4 véleményem szerint más felfogásra csábíthat. Például abban az értelemben, hogy: „az irgalom hatékonyan buzdítja a bűnöst a helyrehozásra.” Ez biztosan igaz, de nem ez az elsődleges tanúbizonysága ennek a mondatnak. A szlovák fordítás lemondott a irgalom szóról, és azt mondja: Minden bűnre van bocsánat.5 De a szolgáló nővel nem a bűn bocsánatáról van szó, hanem a szenvedély legyőzéséről, tehát ebben az esetben talán jobb lett volna megtartani az irgalom szót és szabadabban lefordítani a bűn szót. Úgy, hogy: minden (akár a legnagyobb) szenvedély legyőzhető Isten irgalma által, amely még nagyobb és kitartóbb, mint az... Összefoglalva: az irgalmas Isten hajlandó megbocsátani minden bűnt és legyőzni minden szenvedélyt.
1895. július 20-án (DT 178) Thérèse levelet írt nagynénjének, Guérin asszonynak, hogy a kolostorban meglátogatta őt nagybátyja, Guérin úr, kíséretében lányukkal, Marie Guérin-nal, aki eldöntötte,6 hogy ő is belép a Karmelbe Lisieux-ben. Thérèse nagy megbecsüléssel nézett a nagybátyjára. Nemcsak hogy szembesülnie kellett lánya közelgő távozásával a zárdába,7 hanem éppen Mariával együtt utaztak Caen-be, hogy ott a látogató nővérek zárdájából elhozzák Thérèse nővérét, Léonie Martin-t, aki másodszor távozott onnan. Thérèse a nagybátyjában egyenesen szentet látott. Amikor láttuk a nyugalmát, az odaadását, aggodalmunk eloszlott, éreztük az atyai kéz támaszát... Kedves nagynéném! Milyen nagy Isten irgalma az ő nyomorult gyermekeivel szemben!... Thérèse számára az Isten irgalma azt jelenti, hogy Isten erőt ad a gyenge embereknek, hogy odaadóan viseljék mindazt, amit kér tőlük, elviseljék a próbákat és megaláztatásokat, miközben szeretni és dicsőíteni tudják őt. Ez következik a levél folytatásából is. Valójában itt a Isten irgalmának egy másik formája is érvényesül, amely abban áll, hogy a gyengék és Isten csodálatosan megerősített lelkek által mi is meríthetünk bizalmat a saját harcaink és nehézségeink során.
Nagyon fontos levelet írt Thérèse nővérének, Mariának, miután Maria elolvasta a B kéziratot (DT 197, 1896. szeptember 17). E levél tartalmát már korábban is tárgyaltuk.
A többi említést Isten irgalmáról az 1897-es levelekben találjuk, amelyben Thérèse meghalt.
Abbé Belliernek írt levelében, 1897. február 24-én (DT 220) Thérèse egy rövid imát javasolt, amiért naponta szeretné, ha imádkozna. Isten benne így van megszólítva: irgalmas Atya. Thérèse szó szerint azt írta, hogy ez az ima összefoglalja minden kívánságát. Tehát az az megszólítás, amellyel az ima kezdődik, Thérèse biztosan nem véletlenszerűen választotta. Az egész ima így hangzik: Irgalmas Atya, a mi édes Jézusunk, Szűz Mária és a szentek nevében kérlek, gyújtsd lángra nővéremet a szereteted lelkével, és adj neki kegyelmet, hogy másokat sokkal jobban tudjon szeretni. Thérèse vágyott arra, hogy Isten, aki tele van irgalmas szeretettel, irgalmat nyújtson neki, hogy lángra lobbanjon a szeretettől és így másokat is hozzásegítsen ehhez.
További említések Isten irgalmáról vannak egy másik levélben Abbé Belliernek, amelyet Thérèse 1897. április 25-én írt (DT 224). Ebben megmagyarázta lelki testvérének, hogy a Karmelban nemcsak nagy lelkek élnek, ahogy elképzelte, hanem olyanok is, mint ő, aki a saját szemében: nyomorult, csúnya virág. És a véleménye szerint ez Jézus akaratából ered: Jézus akarta irgalmában, hogy e virágok között a kicsik is növekedjenek. E levél egy bekezdése gyönyörű, emlékezzünk ezért rá egészében:
Kedves testvérem, be kell vallanom, hogy a leveledben valami elszomorított, mégpedig az, hogy nem ismersz engem olyan valakinek, amilyen valójában vagyok. Igaz, hogy ha nagy lelkeket akarunk találni, el kell mennünk a Karmelbe. Mint ahogy a szüzek erdőiben csodálatos illatos virágok nőnek, a világban ismeretlenek. Jézus akarta irgalmában, hogy e virágok között a kicsik is növekedjenek. Soha nem fogok elég hálás lenni ezért a jóindulatért, ennek köszönhetem, hogy én, a nyomorult, csúnya virág, ugyanazon a ágyon lehetek, mint nővéreim rózsái. Kedves testvérem, kérlek, higgy nekem, Isten nem adott neked testvérül egy nagy lelket, hanem egy egészen kicsi és nagyon tökéletlenet.
Thérèse szavai a Karmel közössége iránti nagy tiszteletét fejezik ki, kimondhatatlan hála az elhívásáért ebbe a közösségbe, és Terezia alázatát tanúsítják.
Thérèse ebben a levélben röviden összefoglalta jelenlegi életét, és kifejezte reményét, hogy hamarosan átlép a világból az örökkévalóságba. Ezt az átlépést figyelemre méltó szavakkal nevezte meg: az irgalom végtelen kegyelme. Hosszabb idézetben:
Emlékszem, hogy annál jobban kell szeretni, akit többet megbocsátottak, ezért igyekszem az életemet a szeretet aktusává tenni, és már nem aggódom amiatt, hogy csak kicsi lélek vagyok. Ellenkezőleg, örülök ennek. Ezért bátorkodom remélni, hogy „a száműzetésem rövid lesz”8, de nem azért, mert készen állok. Érzem, hogy soha nem leszek készen, hacsak maga az Úr nem változtat át. Ezt egy pillanat alatt meg teheti. Minden kegyelme után, amellyel elhalmozott, még várom az irgalmának végtelen kegyelmét.
Ahogy életét egy nagy láncnak tartotta az Úr irgalmának megnyilvánulásaiból, úgy hitte, hogy ez a lánc a legnagyobbal – a végtelennél is nagyobbal – fog végződni ennek az irgalomnak megnyilvánulásával!
Még egy említést találunk Isten irgalmáról ebben a levélben. Amikor Thérèse abbé Belliernek elmagyarázta, hogy az Úr nem adta meg neki a vértanúság kegyelmét, noha vágyott rá, mint indokolást idézte Szent Pál szavait: „Nem azon múlik, hogy valaki akar vagy hogy valaki fut, hanem Isten irgalmán” (Róma 9,16). Az irgalom szónak a francia eredetiben Thérèse levelében az irgalom szerepel. Ez a Római levél részlet számára nagyon fontos volt, hivatkozik rá már a A kézirat elején is. Megválaszolta a kérdésére, hogy miért annyira különbözőek a különböző szentek és emberek életpályái. Az ige fordítása talán még inkább kedvezett az értelmezésének. Körülbelül így fordíthatnánk: Nem azon múlik, aki akarja, vagy azon, aki fut, hanem Isten irgalmán.
Rövid kitérő a Szentírásba (Róma 9,1–18 és Kiv 33,19)
Mivel a Római levél ez a része úgy fontos volt Thérèse-nek, maradjunk itt. Összefoglalva nézzük meg, miről szól a levél 9. fejezetének kezdete. Pál fájlalja a zsidókat. Felsorolja azokat a hét isteni ajándékot, amelyel Isten megdicsőítette és kialakította népét (4-5. vers). Ezek az ajándékok a zsidóknál továbbra is megvannak. Hogyan magyarázzuk meg tehát, hogy elutasították a Messiásba vetett hitet? Pál az ősatyák történeteire hivatkozik, és arra, hogy akkor is a választottak csak a következő generációnak egy részét tették ki. Ábrahám után Isten kiválasztottja csak Izsák volt, nem Izmael. Noha Rebeka ikreket szült, Isten Jákobot választotta népe történetének folytatójává, míg Ézsaut nem. És ez a kiválasztás még azelőtt megtörtént, hogy a fivérek megszülettek volna, tehát mielőtt bármit is tettek volna, amellyel valaki kiérdemelte volna, hogy Isten válassza vagy elutasítsa. Ezért Isten mindig csak valakit választott, és valakit nem. Ez a választás nem függött az érintett személyek cselekedeteitől, csupán Isten döntésétől (6-13. vers).
Ezt a magyarázatot követően Pál költői kérdést tesz fel: Tehát Isten igazságtalan? Károsította azokat, akiket nem választott ki, azért, mert nem választotta őket? Pál negáltan válaszol: Egyáltalán nem! És visszatér a Ószövetség idézeteihez, amely azt mondja, hogy az Úr döntései abszolút szabadak, és csupán az ő akaratából származnak. Mózesnek (az Úr) azt mondja: „Irgalmazok, akinek irgalmazni akarok, és könyörülek, akit könyörülek” (Kiv 33,19). Itt Pál a Római levél egy fordításából idézi Iván Hrůša atyától. Ez a fordítás arra törekszik, hogy megtartja a héber szöveg pontos értelmét, úgy, hogy beleilleszti a módosító igét: akarok. Ezt az értelmet a Pál szavai a 18. versben is megerősítik: Akinek (az Úr) akar, annak irgalmaz...
Közvetlenül azután, hogy Pál megidézi ezt az ókori írást, hozzáteheti a saját megjegyzését is. És éppen ez a Pál megjegyzése volt Thérèse számára az a kulcsfontosságú isteni szó, amelyre újra és újra hivatkozott: Nem azon múlik, aki akarja, vagy azon, aki fut, hanem Isten irgalmán (16. vers).
A következő két versben Pál a Ószövetség egy másik példáját is hozzáfűzi, és az Úr szavát idézi a fáraóhoz Kiv 9,16: „Éppen ezért hagytalak meg,9 hogy rajtad megmutassam hatalmamat, hogy nevemet híressé tegyem az egész földön.” Ez az írás megmutatja, hogy a fáraónak olyan feladata volt, amelyet Isten szuverén módon használt saját akaratának megvalósításához. A fáraó szabad akaratával cselekedett, mégis szuverén Isten döntését valósította meg. Pál gondolatmenete így zárul (Róma 9,22-33): a jelenlegi időben Isten kiválasztott némely zsidót és némely pogányt, hogy megismerjék Fiát, Jézust, a Messiást. Ez egy teljesen szabad isteni döntés. A többi zsidó, akiknek szintén a Messiást el kellett volna fogadniuk, elutasítják a hitet Jézusban, és továbbra is csak a Mózes törvényének betartásával akarnak megfelelni Istennek.
Tehát a Thérèse által idézett vers ennek a tartalma: az életben vannak dolgok, amelyek nem a mi akaratunk (vágyunk),10 vagy erőfeszítésünk („futás”, azaz igyekezet) gyümölcsei, hanem csupán Isten szabad döntésének gyümölcsei. Ezek egyszerűen Isten ajándékai.
Pál ezt a zsidókra és az ő megtérésükre alkalmazta Jézus hitére. Thérèse ezt a levelet (LT 224) saját magára alkalmazta: Isten döntése volt, hogy neki nem adatott a vértanúság kegyelme. A kézirat elején ezt az indoklást, amely a Római levélből ered, ő is megemlíti: csak Isten szabad döntéséből jutott neki ilyen nagy mennyiségű kegyelem (AS 15)! Hiszen még ha valakinek – a mi nézőpontunkból – úgy tűnik, hogy Isten kegyelméből ennyire keveset kap (a kisgyermekek, akik csecsemőkorukban haltak meg; az őserdei emberek, akik soha nem hallottak Krisztusról és nem tudtak hinni benne), Thérèse szilárdan hitt abban, hogy Isten senkinek sem igazságtalan. És ahogy a természetben minden évszak olyan, hogy egy meghatározott napon nyílik ki a legszerényebb virág, úgy minden az egyes lelkek javára válik (AS 17).
Nem tudom, hogy Thérèse megtalálta-e azt a helyet az Exodus könyvéből, amelyet Pál apostol a Róma 9,15-öngyel idézett. Talán még lehetősége sem volt erre, hiszen egy másik alkalommal említettük, hogy a nővérek akkoriban nem voltak annyira könnyen hozzáférhetőek a Bibliához, mint manapság. De ha ezt a helyet valóban megtaláljuk a Szentírásban, örömet okoz számunkra (különösen nekünk a Karmelban, akik a lehető legközelebbről szeretnénk megismerni az Urat és közel élni vele), hogy ez a mondat az Úr és Mózes közötti beszélgetésből származik, amikor Mózes kérte, hogy láthassa Isten arcát, hogy meglássa Isten dicsőségét.
Az Úr egyetért Mózes kérésével, de figyelmezteti, hogy ez csak korlátozott mértékben teljesülhet a földön. A válaszhoz az Úr hozzátette Pál által idézett szavakat, amelyek határozottan kijelentik, hogy Isten szuverén módon szabad abban, amit tesz – most Mózesnek, αλλά egyáltalán. A beszélgetés folyományaként, az Úr szavát így értem: „Igen, teljesítem a kérésedet, de te ne tulajdoníts semmilyen érdemet annak, hogy ezt teszem!” A bibliai szöveg így hangzik:
Mózes azt mondta: „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” Az Úr így válaszolt: „Megmutatom neked egész jóságomat, és kinyilvánítom neked az Úr nevét. Jóságomat adom annak, akinek akarom, és könyörülek azon, akit akarok.” És hozzáfűzte: „Az én arcomat nem láthatod; egy ember sem láthatja tova élve az én arcomat.” Az Úr ezt mondta: „Itt van helyem, állj a kőbe. Amikor elhalad a dicsőségem, a sziklarepedésbe állítalak, és kezemmel letakarom, amíg elhaladok. Aztán kezemet eltávolítom, és hátulról megláthatod engem, de az én arcom nem mutatkozik meg.”
A Kiv 33,18-23 verset a katolikus magyar fordítás szerint idézem. Ez a fordítás egy érdekes megjegyzést fűz hozzá: „A szöveg nagyon ügyesen játszik a szinonimák „dicsőség” és „arc” egy oldalán, valamint az antonimák „arc”和“háta” másik oldalán.”11 Az Úr mindenható, és ezt megmutatja nekünk. A mi javunkra.
(Folytatás a következő számban.)
