P. Josef Chalmers, O.Carm., Róma
(A lengyel karmeita P. Hilaria Januszewski (1907–1945) közelmúltbeli boldoggá avatásáról már említést tettünk a Karmel legutóbbi számában. Röviden megismertettük élettörténetével, és arra bátorítottunk, hogy a testvérünk által nyújtott tanulságok révén újra megszólítsa bennünket maga az Úr. Cikkünk végét szándékosan hagytuk ilyen „nem konkrétan”, anélkül, hogy megpróbáltuk volna P. Hilaria tanúságtételének tartalmát pontosabban kifejezni. Ily módon teret hagyva arra, hogy imádságban keressük és kérdezzük, ne pedig a folyóirat hasábjain… Mindenki saját magának.
A megemlített boldoggá avatás alkalmából a karmeita rend generális elöljárója, P. Josef Chalmers levelet adott ki az új boldogról, amelyet „Hű a kicsinyben, hű a nagyban…” címmel látott el. E levele azon részét nyújtjuk át Önöknek, amelyben a generális elöljáró próbálja megragadni az új boldog példájának üzenetét.)
P. Hilaria tanúságtétele ma számunkra
Januszewski atya boldoggá avatása minden karmeita számára öröm és boldogság forrása. Az Egyház elismerte az egyik testvérünket közbenjárónak és példának, meggyőző tanúnak az egész egyház számára. Ez alkalmat ad a karmeliták számára, hogy ne csak örömet vezessenek és ünnepeikkel kifejezzék örömüket, hanem mélyebb gondolkodásra és elmélkedésre is kényszerít Januszewski atya tanúságtétele kapcsán, hogy példájában kulcsot találjunk saját életutunkhoz a mában.
Először is Januszewski atya élete a fáradhatatlan, csendes, hallgatag élet jó példája, amely mély imádságra és mások szolgálatára épül. Akik ismerték őt, ragaszkodnak ahhoz, hogy rendkívül szerény volt. Ha nem lett volna hősies halála, valószínűleg elfeledték volna, mert sosem tűnt ki semmivel. De a diadalmas imádság életéből fakadó erővel, amely oly jellemző és sajátos a karmeita spiritualitásban, saját magát adta másokért ugyanazzal a szerénységgel, amellyel csendes, szorgalmas életet élt. Mint a mindennapi áhítat által nevelt ember, nagylelkűen kockáztatja életét, szembenézve a bebörtönzéssel és a koncentrációs tábor valóságával. Mondhatnánk, hogy képes volt hűségesnek lenni hivatásához a mindennapi körülmények között, és ennek következtében képes volt hűséges lenni a rendkívüli körülmények között is. Hű a kis dolgokban, hű a nagy dolgokban is (Lk 16,10).
Amikor A. Urbanski atya, aki a rendi élet és a szenvedések osztálytársa volt, a felszabadítást követő szigorú karantén alatt írt a rendi feletteseknek Rómába, így nyilatkozott haláláról:
Proh dolor R. P. Hilarius Januszewski, die 26.3.45, uno Mense ante liberationem, tanquam victima zelus sacerdotalis erga infectuose infirmos, mortuus est.1
Ez a század a végéhez közeledik, és megdöbbenve nézzük a fejlődő eseményeket. A koncentrációs táborok, ahol Januszewski atya életét vesztette, különösen brutálisnak és embertelennek tűnnek számunkra. Mindazonáltal vannak olyan helyzetek, sőt még most is, amelyek bizonyos értelemben nagyon hasonlítanak: faji gyűlölet, szegénység és éhezés, háborúk minden fajtája, mészárlások, kíméletlen erőszakos nacionalista mozgalmak… Januszewski atya tanúságtétele a huszonegyedik századi karmelitákat arra ösztönzi, hogy radikális döntést hozzanak egy élet mellett, amely ezen a téren sokféleképpen veszélyben van. Hilarius atya ezt a legnemesebb módon tudta megtenni – azáltal, hogy életét adta másokért.
Januszewski atya példája emlékeztet bennünket arra, hogy a karmeliták a „halál kultúrájának” közepette, amely sokféleképpen megnyilvánul, arra vannak hívva, hogy kiálljanak az élet mellett.2 Nemcsak azokban a világ olyan területein, ahol a „halál kultúrája” nyilvánvalóbb, hanem máshol is, ahol jelenléte kevésbé észlelhető. Továbbá – a puszta „hasznosság” keresésének kísértése ellen, a kísértés ellen, hogy az embereket teljesítményük alapján értékeljük, és kizárjuk azokat, akik már „nem hasznosak” és teher lesznek – Januszewski atya radikálisan kiállt a haldoklók, a feleslegesek mellett, de akik látszólag már nem tudtak mit adni. Ezzel a cselekedettel megvallotta és tanúsította, hogy az emberi élet – önmagában és magában véve – szent érték. Januszewski atya által tett tanúságtétel határokon átnyúlóvá vált – mivel saját életét adta.
Januszewski atyában különösen figyelemre méltó mintát találunk arra, hogyan élhetjük meg ma a karmeita karizmát. Januszewski, a csend és az imádság embere, aki „beszélni szokott az Úrral”, a kontemplációnak szentelt (mint minden jó karmelita), nem találta nehéznek, hogy Krisztus arcát a gyöngékben, a szükséget szenvedőkben felismerje. A Dachau tábor borzalmas körülményei között azok a legszegényebbek, akik tífuszban szenvedtek, haldokoltak, és Januszewski atya, más pap önkéntesekkel együtt, hajlandó volt velük maradni, és velük és értük végighordozni a halált. Az intenzív imádság élete emberibbé tesz bennünket, és képesebbé tesz arra, hogy szolidárisan éljünk másokkal; ez ad nekünk intuíciót és érzékenységet, ami szükséges ahhoz, hogy az élet feszültségei és ellentmondásai közepette felfedezzük az Úr titokzatos jelenlétét a leggyengébbekben. A karmelitáknak a Galileai-tó hajójában, a sötétség és a hajnal fényének határvonalán Jan szavaival hódolva, alázatosan, de szilárdan kell vallaniuk: „Az Úr az.” (Jn 21,7)
Végül, Hilaria Januszewski tanúságtétele, aki hamarosan boldoggá válik, a világ minden karmelitája számára a rendünk nemzetközi dimenziójára mutat. Ne feledjük, hogy a legtöbb beteg, akiről Januszewski atya gondoskodott, orosz volt (tehát ellenséges ország állampolgára). De úgy tűnik, hogy ez nem befolyásolta döntését. A nemzetiségi határok leküzdésével Januszewski atya igazi tanúságtételt nyújt az általános testvériségről, a megbékélésről az ellenséges népek között és a békéről.
Három évvel ezelőtt boldog Titus Brandsma a holland katolikusok nácizmussal szembeni ellenállásáról készített dokumentumot szerkesztette, amelyet így zárt le: „Isten áldja Hollandiát! Isten áldja Németországot! Adja Isten, hogy mindkét nép hamarosan újra békében és szabadságban járhasson, és elismerje dicsőségét!”
Legyen példánk és a két boldog karmelita közbenjárása segítse elő az igazi szolgálat, béke és igazság szellemében való belépést a huszonegyedik századba, amely a feltámadott Úrral való hűséges és intenzív találkozásból fakad.
Fr. Joseph Chalmers, O.Carm., generális elöljáró
(Angolról fordította: Miluška Hosnedlová.)
