(elmélkedés a 63. zsoltárról)
P. Paul Feeley, O.Carm.
„Újra mondom nektek: Könnyebben átmegy a tevé a tű fokán, mint hogy a gazdag belépjen Isten országába.” (Mt 19,24) A korábbi exegeták enyhítették Jézus kijelentését. Azt mondták, népszerű szólást használt, amely a város bejáratára utalt, ami olyan alacsony és keskeny volt, hogy „tű fokának” nevezték. De a francia ökumenikus Biblia fordítása megjegyzésben azt állítja, hogy Jézus kifejezése orientális hiperbola, melyet a kontextus alapján kell értelmezni: tehát nem a falakban lévő kis kapura utal. Az orientálisok a hiperbolát arra használják, hogy jobban kifejezzék azt a valóságot, amelyről valamit közölni akarnak. Ugyanez igaz a 63. zsoltár szerzőjére is, amikor Isten után való szomjúságról beszél.
„Istenem, te vagy az én Istenem, szüntelenül kereslek,
lelkemben szomjas utánad, testem vágyik utánad,
mint a száraz, szomjas, víz nélküli földön.” (2. vers)
A teve egy orientális állat, amely képes nagy mennyiségű vizet eltárolni a hátában, és nagyon messzire eljutni a sivatagban ivás nélkül. Isten adja nekünk ezt a képességet, a belső vágyat, amely képessé tesz bennünket, hogy keressük Isten arcát. És ha Isten ilyen szomjúságot helyezett belénk, rajtunk múlik, hogy elfogadjuk azt.
„Így vágyom, hogy láthassalak a szentélyben,
hogy láthassam hatalmadat és dicsőségedet.
Hiszen a te irgalmad/jobban szereteted jobb, mint az élet,
ajkam dicsérni fog téged.” (3-4. versek)
E két vers mély gondolatot tár fel a zsoltárosban. A megemlített szomjúság az ő szomjúsága is. Nem elégedett meg azzal, hogy csak egy egyszerű hívő legyen; nem elég neki ünnepnapokon a templomba járni. Isten az ő hatalma, mert látta a dicsőségét, Isten arcát. Ezt a dicsőséget akarja megosztani – kontemplálni (meglátni) azt a lelkében. Szomjazzon Isten után!
Könnyű a kontemplációt a szentekre bízni: „Ez az ő feladatuk. Imádkozni, azt igen, vasárnap misére járni, igen, de kontempláció? Az már kicsit túlzás!” Amikor elmerülünk a zsúfolt és sietős életben, elfelejtjük emberi létünk nagyságát. Amikor a pihenés és a problémák felejtése érdekében csak világi szórakozást keresünk, elveszítjük a belső szomjúságunkat Isten után, és repedésektől szenvedő kutakból iszunk (Jer 2,13). A teve messzire eljut a sivatagban, mert sok vizet birtokol magában. Az embernek is megvan ez a képessége, hogy szomjazzon, hogy eljusson Isten hegyére, amely Jézus Krisztus. És ha elkerüli a kontemplációs élményt, nem alázatos; agnosztikus. Csak névleg hisz, olcsó. Nem ismeri fel emberi méltósága mélységét. Élete az ő ügyévé válik, és nem Isten ajándékává. Morzsálja az életét, bár természetesen egy részét Istennek adja.
„A te irgalmad (szereteted) jobb, mint az élet,
ajkam dicsérni fog téged.” (4. vers)
A zsoltáros megtanulta legyőzni önmagát. Nem lehet igazán ember, ha nem lépi át önmagát. Szeretet nélkül (ami meghaladja a saját ént) az emberi élet semmiség. A szeretet jobb, mint az élet, mert a szeretet (szomjúság) megtanít minket arra, hogy túllépjünk, felfedezzük az emberi nagyságot. Az ember elkezd kilépni a virtuális életből, és belépni a valódi életbe, meghal önmagának, hogy Istennek éljen.
A kontempláció nem ragadja meg Isten bennünket, hanem megnyitja titkainkat Isten jelenlétének titka előtt, így az ember tudatára ébred a saját titkának: az abyszus az abyszusra kiált (Zsolt 42,8).1 El kell ismernünk emberi határainkat, és az imádság mindenféle gőg ellen áll, de ez a vágy a élő Isten után a mi természetünkhöz tartozik, amely Isten képére teremtett! A vágy Isten arca után a teremtésből származik, csak el kell sajátítanunk, ahogyan a lelkünk és testünk is a miénk. Ne becsülje le ezt a képességet, hogy keresse Istent, aki benne lakozik! Keresztény hitünkben nincs semmi, ami csupán intellektuális spekuláció lenne, hanem az értelemre támaszkodik, amelyet a kegyelem támogat, és bátorságot ad nekünk, hogy a halálnál erősebb szeretettel, a szeretettel szeressünk, ami jobb, mint az élet (4. vers).
Valóban kontemplatív emberek hagyták ránk természetfeletti emberi tapasztalataikat, amelyek Istenhez emelkednek. Képességünk észlelésére is része Isten keresésének, ez a képesség eltávolít minden akadályt e kontemplatív összekapcsolódás elől. Az imádság megtisztítja, világosabbá teszi a lelkiismeretünket, amelyet a bűnök és gőg szennyezett. Meg kell tapasztalnunk a lelki viharokat. Isten a vakságból megtehet bennünket, akik a sötétségben járunk. Ezért beszél Szent János a lélek sötét éjszakájáról.
Zsoltárosunk így imádkozik:
„Valahányszor emlékezem rád ágyamban,
éjjeli órákban rólad gondolkodom.” (7. vers)
Isten soha nem hagyja el azt, aki keresi őt. Tudatában vagyunk Isten jelenlétének, amely megvilágítja sötétségeinket, és örömet tapasztalunk, mert mindig „árnyékod szárnyai alatt” vagyunk, Isten jobbja mindig alátámaszt minket (8-9. versek). Szent Pál a korinthusiaknak a rendkívüli látomásokról írt: „Tudom, hogy ez az ember (maga Pál), elragadtatott a mennybe – testben vagy test nélkül, nem tudom, Isten tudja” (2 Kor 12,3). Az ember szellem és test, Isten képére teremtetett. Ez lételének alapvető és lényegi jellemzője, nem tudjuk azt eltüntetni. Számos olyan valóság van benne, amely mindig titokzatos marad (testben és test nélkül), de amelyek Isten titkát érintik, nem Isten létezését, hanem tapasztalatát Istennel. „Hiszek Istenben” már nem csupán egy idea vagy hitcikk, amelyet érzelmi fogalmakkal értelmeznénk. Szent Pál „erről az emberről” beszél, aki a földről a mennybe került, aki hallotta a kimondhatatlan szavakat, amelyeket az ember nem ismételhet.
Ez a képtelenség, hogy átadjuk, megosszuk, része ennek a testnek a „szomjas, víz nélküli földön” (2. vers). Az ember, aki „látta Istent az ő szentélyében” (3. vers), látta hatalmát és dicsőségét. Tudja, hogy Isten szeretete jobb, mint az élet, de nem tudja ezt sokáig magában tartani, nemhogy kifejezni. És mégis, amikor tudja, hogy az őt vakító fény megvakította, az éjszakában sokáig meditál és imádkozik, különösen az evangélium és a zsoltárok meditációja során, amelyek Istenről beszélnek neki.
Bár megfosztva van Isten erőteljes tapasztalatától, az emlékezete segíti életét „és a te szárnyad árnyékában örvendezni” (8. vers). Tudja, hogy lénye Istenhez tapad, és hogy két titok (isteni és emberi) találkozik benne. A saját titkában ragyogást talál, amit a másik titok gyújtja fel a szívét. A saját titka nem alszik ki, rejtve van Isten titkában. „Ajkam dicsérni fog téged..., lelkem elkényezteti magát, mint a háj és a csontvelő” (6. és 8. versek).
Szent Irenaeus mondja: „Isten ezt a dicsőséget az emberben találja.” Isten képére teremtve nem túlzás, ez a valóság, ilyen az ember. Az imában az ember megszabadul gondjaitól, felszabadítja magát cselekedetei alól, és lényegére korlátozódik. Az imában az ember nagy lesz, túllép önmagán, képes belépni Isten végtelenségébe. Isten kontemplációja csak a mennybe való eljutásunkkal teljesedik be, ez a szeretett jövőnk. Ilyen az ember természeténél fogva, Isten kegyelméből.
A Près de la Source című folyóiratból,
melyet a nantes-i karmelita kolostor ad ki,
fordította: Alžběta Dřímalová.
