P. Fernando Millán Romeral, O.Carm., generális elöljáró
4) Kontempláció
Különböző előadók, akik segítettek minket a múltbeli generális káptalan során, hangsúlyozták, milyen fontos a csend, a kontempláció és a spiritualitás ahhoz, hogy teljes mértékben éljük karizmánkat. Jól tudjuk, hogy ez az elem fontos és központi helyet foglal el a karmelitánus karizmában, ezért nem szükséges ezt itt megismételnem. Csak példaként megemlítem, hogy a Ratio Institutionis Vitae Carmelitanae1 nyilatkozik a kontemplációról, miszerint az a karmelitánus karizma szíve, és hozzáfűzi (23. cikk):
„A kontemplatív dimenzió nem csupán egyike karizmánk elemeinek (mint a ima, testvériség és szolgálat): ez egy dinamikus elem, amely mindnyájunkat egyesít.”
Információs korban élünk, virtuális világban és az azonnaliság korszakában. Az üzenetek egy pillanat alatt eljutnak a világ egyik végéből a másikba. Közvetlen, azonnali hozzáférésünk van rengeteg információhoz. Ennek kétségtelenül vannak pozitív értékei, és az egyház ezt különböző alkalmak során (hivatalosan) megfogalmazta. Mégis, veszélyben vagyunk, hogy belemerülünk a felületes aggodalomba, a megfontolatlan adatok özönébe, az „információk nélküli képzésbe” (azaz amik egyáltalán nem nevelnek), a posztmodern kultúrába, amely arra összpontosít, ami könnyű, és kiemeli a valóság ürességét, mulandóságát, nem transzcendens jellegét.
Ebben a társadalmi környezetben, talán még inkább, mint a múltban, szükség van arra, amit a karmelitánus karizma kínálhat: a kontempláció érzékére, a lelki mélységre. A karmelitának belső életű embernek kell lennie, a mélység, belső gazdagság embereinek, férfiaknak vagy nőknek, akik a mindennapi élet zajában és sietségében, a problémák és korunk összecsapása között képesek létrehozni egy belső csendet, amelyben megszólalhat Isten.
Néha mi is engedjük, hogy tévhitek, elhamarkodott ítéletek, elcsépelt frázisok vezessenek minket. Talán magunkra kellene vonatkoztatnunk, amit Szent Terézia mondott a nővéreknek: „Nem szabad azt gondolnunk, hogy belül üresek vagyunk.”2 A 2007-es generális káptalan záróüzenete hangsúlyozta ezt a szempontot:
A valóban imádkozó közösséggé válás érdekében figyelmünket ismét a csend értékére összpontosítottuk (vö. Regulák, 21. cikk). Korunkban, a zaj, az információk és az üzenetek túlburjánzása közepette a csend a hallgatás kérdése. Egyénként és közösségként is szükségünk van a csendre, és ebben hallgassunk Istenre, érzékeljük az idő jeleit, nyerjünk bölcsességet és megkülönböztetési képességet, és elsajátítsuk a kontemplatív megközelítést. A regulában a csendet különleges előírások védték; ma is szükségünk van támogatásra (normák révén), amelyekben egyesültünk, hogy a csend valósággá válhasson közösségeinkben és az egyes testvérek számára.
Aligha tapasztalhatjuk meg a könyörületes és gyengéd Istent, ha az életünkben nincs hely a lényeges dolgoknak. És nagyon gyakran a lényeges dolgok alaposan el vannak temetve a munkát, struktúrák, szokások, előírások, különféle önzés, dokumentumok... Ha valaki „jó reguláris lényegre” utal, akkor én (ezek szavai mögött) nemcsak azt képzelem, aki közösségben él, aki imádkozza a breviáriumot, aki nem hanyagolja el az eucharisztikus ünneplést, és komolyan éli az ígéreteit, hanem azt is, aki képes szeretni, aki kérheti a megbocsátást és bocsáthat, aki örömét leli a nemes és szép dolgokban, felháborodik az igazságtalanságra és nagylelkűen meg tudja osztani másokkal az idejét, tehetségeit és életét. Szent János a Keresztről figyelmeztet minket egyszerű, de meglepő szavakkal a Fénnyel és Szeretettel kapcsolatos mondásában (59):3
Este, a szereteted alapján fognak próbára tenni; tanulj meg úgy szeretni, ahogyan Isten akar, és hagyd el a természetedet.
Így hát ahhoz, hogy felismerjük a lényegeset, és arra összpontosítsunk, elengedhetetlen, hogy megőrizzük ezt a szellemet és egyfajta nyitottságot a kontemplációra. Néhány kortársunk, és talán a szerzetesek között is, a kontemplációt szinonimának tekintik a menekülésre vagy a megfelelő kapcsolat hiányára a körülöttünk lévő társadalmi valósággal. Az igazi kontempláció viszont soha nem tereli el a figyelmünket a körülöttünk lévő valóságtól, hanem megtanít minket, hogy új szemmel lássuk azt.
Példaként említhetjük János apostolt a gyönyörű fejezetben (az eseményekről) a Genezareti-tónál (János 21). Az evangélista, a sajátos átlátásával, rámutat, hogy a jelenet napfelkeltében, a reggeli hajnalban zajlik, tehát a kétféle fény között... Az apostolok, akik egész éjjel fáradoztak, egy titokzatos alaknak beszélgetnek a hajóból, aki a parton keresztük beszél hozzájuk. És akkor János, a tanítvány, aki annyira szerette Jézust, örömmel kiált: „Ez az Úr!” A kontemplatív az, aki érzékeli a körülötte lévő valóságot, és képes felfedezni az Úr titokzatos jelenlétét életünkben. A kontemplatív ember nemcsak a magasságokba néz, hanem körülnéz és „lefelé” is tekint a szükségben lévőkre, a legkisebbekre, a világ elűzötjeire, és felfedezi bennük azt a jelenlétet (Urat), ami titokzatosabb, mint máshol. Az igazi kontempláció és az igazi spiritualitás szolgálati attitűdbe és nagylelkű hajlandóságba torkollik.
Ezért a misztikus, az igazán spirituális ember, a kontemplatív elkerülhetetlenül az emberiség és a könyörület mesterévé is válik. És abból, ahogyan ő van és él ebben a világban, fel lehet ismerni Isten irgalmát és gyengédségét.
E négy elem mélyen összekapcsolódik, így az egyik fejlődése általában a többi fejlődését is befolyásolja. Aki mélyíti a szellemi életét, az a szolidaritásban és az apostoli szolgálatban is nő. Aki nagylelkűen szolgál, az megerősítést és impulzusokat talál a kontemplációhoz. Aki mindkét dimenziót harmonikusan és pozitívan éli, gazdagítja a közösséget és olyan kölcsönös környezetet teremt (communio; vö. Alapszabályok, 16–18. cikk).
Kérjük tehát az Urat, hogy segítsen bennünket abban, hogy folytassuk és fejlődjünk e négy területen. Kérjük, hogy Szűz Mária, Anyánk és Testvérünk, áldjon meg és kísérjen minket tovább.
