Cyril Vojtěch Kodet atya, O.Carm.
(Részlet a katholikusok bűnbocsátó szentségéről szóló előadásból, amelyet a papok képződések állományában tartottak 1999. január 22-én, Želivében.)
A napi reflexiót leginkább a lelkiismeret vizsgálatára szorítjuk, vagyis a bűnök keresésére az életünkben. Azzal kapcsolatban, ami elhangzott (az előadás korábbi részeiben – a szerk. megj.), már sejtjük, hogy nem az elsődleges a Megváltóval való számadás és a bűneink, gyengeségeink pontos felsorolása, és hogy még csak nem is a saját magunkkal való számadás, hogy valahogyan le tudjuk zárni a napot és nyugalmat találjunk. Nem a külső megnyilvánulásaink számbavétele a lényeg, amely közben megfeledkezünk az életünk alapvető kapcsolatairól, a cselekedeteink motivációiról és okairól.
Az a személy, aki napi reflexiót folytat, általában már nem az a fajta ember, aki szándékosan akar súlyos erkölcsi bűnöket elkövetni. Ha valóban vétkezik is valaki, aki Istennel él, azonnal tudni fogja, hogy nem helyes úton jár. A napi reflexió segít fenntartani és megújítani a kapcsolatunkat az Atyával. Ezért oly fontos, hogy ezt a napi elmélkedést a hallgatással kezdjük, és ne a saját gondolkozásunkkal. Ez a lelki életünk egyik nagy problémája, mert férfiak vagyunk, aktív emberek, és ezt az aktivitást gyakran beleviszünk a kontemplációnkba, a belső imánkba, a Szentírás olvasásába, az istentiszteletünkhöz és a szolgálatunkhoz. Mindenbe beleadjuk ezt az emberi aktivitást, amely – egyrészt – természetesen nagyszerű, mert ha nem lenne aktív és kreatív férfi, ki lenne kreatív és aktív? De vannak olyan helyzetek, amikor teljesen meg kell nyitnunk magunkat Isten hangja felé és Isten látásmódja felé önmagunkkal szemben, és ebben a pillanatban cselekvésünket némává kell tennünk.
A reflexió első lépése, hogy megnyugodjunk Isten előtt és megújítsuk a kapcsolatunkat az Atyával. Fel kell ismernünk, hogy fiú vagyok, és nem szolga; mint fiú, örökös is vagyok, nekem tartozik minden – függetlenül attól, hogy vétkeztem. Van helyem az Atya házában, ő vár rám és ünnepelni akar velem. Olyan valaki, akinek rendkívül fontos vagyok, és aki meghatározza az életem identitását.
Ezután elgondolkodhatok azon, hogy ma hogyan hallgattam az Atyára, mint olyanra, a hívatására és a hangjára. Mert ha érzékelem Isten cselekvését az életemben, akkor erre válaszolhatok. Akkor az egész életem és a szolgálatom valódi válasz Isten vezetésére, és nem szándékainkra, ahogy ez gyakran előfordul az életben. Az Isten vezetésére való hűtlenséget csak akkor érzékelhetem, ha tudomásul veszem ezt a vezetést, és ha számolok vele. Ez megköveteli, hogy meggyőződjünk a napi Isten cselekvéséről az életünkben, hogy biztosak legyünk abban, hogy Isten beleszól az életünkbe, hogy naponta hív minket a megtérésre, hogy bátorítani és vezetni akar a szolgálatunkban.
A reflexió során tehát megtanuljuk, hogy naponta felfedezzük Isten nyomait az életünkben, és hálásak legyünk értük. A második lépés a hallgatás után a hála. Dicsérjük Istent minden megérdemelt ajándékért, amivel ma megajándékozott, függetlenül attól, hogy vétkeztünk-e vagy sem, hogy pihentünk-e vagy valamit tettünk, hogy jól ment-e a dolgunk vagy sem. A hála révén megtanuljuk felfedezni Isten cselekvését mindenben, ami naponta találkozik velünk, nemcsak abban, amit közvetlenül befolyásolunk, hanem abban is, ami beleavatkozik az életünkbe az akaratunk nélkül, és ami néha a lelki életünk kezdetén olyan nehézségeket okoz: amikor minden hirtelen teljesen más, mint amire vágytunk. Látni mindezt Isten ajándékaként és Isten törődésének megnyilvánulásaként, ezt valóban csak a nagy szeretet és a hit szempontjából tudjuk megélni az Atyának, és erre meg kell tanulnunk.
Meg kell tanulnunk olvasni Isten jeleit, és akkor hallgathatunk is. Ismerni kell Isten nyelvét, érzékelni, ahogy Isten körülöttünk, az életünkben és mások életében cselekszik. Ez hatalmas reménységet ad nekünk, hogy Isten munkája csakúgy, mint rajtunk keresztül – ezekben az egyszerű emberekben – sikeres lehet ebben a különleges világban, amelyben élünk. Ez reményt ad nekünk, hogy még a bűnünk sem akadályozhatja meg Isten szándékait azokkal, akiket Isten ránk bízott. Ezt a belső bizonyosságot naponta megtapasztalnunk kell. Különben az is megeshet, hogy a gyengeségeink miatt, ahogy a Szentlélek fokozatosan feltárja őket előttünk, egyszer csak teljesen összeroppanunk. Így a reflexió során naponta megtanulunk érzékelni a szeretet konkrét megnyilvánulásait önmagunk iránt, ami korábbi szeretetélmény előfeltétele.
Szükségünk van a memória megújítására. Nagyon feledékenyek vagyunk, különösen Isten felé, aki hű. Amikor az ember folyamatosan emlékezik Isten nagyszerű tetteire az életében, és folyamatosan hálát ad értük, ez nyitottá és képessé teszi látni Isten konkrét beavatkozásait hic et nunc az életében. Az Isten gondoskodásával és szeretetével kapcsolatos tapasztalat megköveteli, hogy higgyünk abban is, hogy Isten valóban szerelmes az emberbe, hogy összekapcsolta az életét velünk. Bárhol is kóborolunk a világban, az Atya szívében mindig van egy helyünk, és az Atya nem lesz boldog, és nem fog örvendezni, amíg a keblén meg nem nyugszunk.
A reflexió során tehát először Isten szeretetteljes figyelmében tápláljuk magunkat. Csodáljuk az Ő hűségét, irgalmasságát, hálát adunk az ajándékokért, amelyeket elfogadtunk. Ebből spontán felmerül a kérdés a mi szeretetünkről és hűségünkről. Az ember, ezzel a nézőponttal az Atyára kapcsolatban, nagyon gyorsan rájön, hogy vétkezett, hogy elveszett körülötte. „Atyám, vétkeztem a menny ellen és ellened. Már nem vagyok méltó, hogy a fiadnak nevezzen.” Ez a hozzáállás az Atyára való gondolatra épül, nem önmagunkra; mi néha úgy közelítjük meg a lelkiismeret vizsgálatát, mintha még inkább önmagunkat kellene vizsgálni. Igen, de ezt csak az Atya tekintetében. Az Úrnak való odaadás, az Atyának való odaadás, a szövetség megújítása, a kapcsolat megújítása, a békesség, a megnyugvás, mindez követi egymást, és újra egyesít minket Istennel.
Szent Ágoston mondja: „Ha Isten az első helyen van, minden a helyén van.” És amikor minden este sikerül Istent a életünk első helyére állítani, akkor mi is elhelyezkedünk. Hiszen hogy ami szétesetté tesz minket, az általában nem a munkánk túlságosan nagy mennyisége vagy az idő hiánya, ahogyan mentegetőzünk, hanem inkább a pszichológiai feszültség, amelyet a megoldatlan belső konfliktusaink és Istennek való tétlenségünk okoz.
(A teljes szövegben az előadsát a többi, a képződési állományban elhangzott hozzászólással együtt kiadta,
a prágai érsekség pasztorális központja
a „Bűnbocsátó Szentség és Megbocsátás” gyűjteményben.)
