A karmelita spiritualitás mint út a liturgia mélyebb megéléséhez
Paul Menting
Megőrizni az egységet
Két ember, aki barátságot kötött, meg kell, hogy feszítse magát, hogy fenntartsa ezt a barátságot. Ha egy kapcsolat jó, az még nem jelenti azt, hogy jó is marad: a tűz, amely egyszer felgyulladt, nem ég önmagától tartósan. Aki szeret, nem pihenhet passzívan a szeretet mély tapasztalatának babérjain, anélkül, hogy kockázatot ne vállalna az összes elvesztésére.
A szeretet kapcsolata csak akkor marad élő, ha folyamatosan megújul és növekszik az állandó további fejlődés révén. Ez a növekedés azonban nem olyan, mint a lépcsők, amelyeken fokozatosan egyre magasabbra lépünk. Inkább olyan, mint egy kis tó, amely végül tengeré válik, olyan tengeré, amelynek magas hullámai és mély árokai vannak. Az igazi szeretet ugyanis semmit sem zár ki, hanem mindenki értékes és helye van benne. A fájdalmas tapasztalatok sem hiányoznak belőle. A szép élmények mellett ezek (egyetlen) összefoglaló valóságát jelentik a kapcsolatoknak. A szerető egyesülés szép pillanatait gyakran követi az közvetlen egység elvesztésének időszaka, és esetleg nehézségek merülnek fel, bármilyen formában is. Ha a szeretet élő, akkor kihasználja a nehézségeket, azaz az árkokat a hullámok között, mint előkészületet, mondanánk, a következő magas csúcsra. Akkor a szép és nehéz életpillanatok egyaránt a végtelen szeretet tengerébe ölelkeznek.
Az Isten és az ember közötti misztikus szeretetben sincs másképp. A misztikusok nemcsak arról számolnak be, hogy tapasztalják az Istennel való egységet, és a vele való csúcsponti pillanatokat, hanem az Isten "jelenlétének" pillanatairól és az ezekkel kapcsolatos elhagyatottság érzéseiről is. Általában elmondható, hogy a misztikusok számára az Isten egységének tapasztalata ritka, különösen a lelki út kezdetén. Ők is gyakran hosszú időt töltenek ki a kiszáradás közötti időszakokban, amíg Isten újra teljesen magához vonzza őket. Senki sem tudja egyedül megvalósítani az Istennel való találkozást; várnia kell, amíg Isten megajándékozza őt. Mégis, az ember fokozatosan megtanulja, hogy még a lecsendesedés időszakában is – mint az érzelmek hullámai között – belevetni magát a mindenkor mély isteni szeretetbe, amely ugyanolyan mély. Szent János a szent Sampsonról (1571–1636) így fogalmazta meg:1
„Soha nem fogom abbahagyni, hogy önmagam erejével és hatalmával szeretetedbe vessek, mélységből mélységbe és feneketlenségből feneketlenségbe, amíg a szüntelen Tevékenység előtt és a tiszta Passivitásban teljesen vissza nem térek hozzád, a te szeretetedbe, és el nem nyellek abban. Mert amikor hozzád ragaszkodom egyszerűen, kizárólagosan és teljesen meztelenül, azzal az egyszerű tekintettel, amelyet tőled nyerek benned, teljesen elveszek benned. Csoda, hogy minden (saját) erőmmel a szeretetben vetem magam, hogy téged egyszerűen és meztelenül szerethesselek – mint bennem, úgy rajtam kívül, hogy mindig ugyanúgy birtokoljalak, szeretetem végtelen mohóságában? Csak akkor leszek kielégítve, ha az teljesen és tisztán lesz, és ha te úgy itatsz meg engem, hogy olyan teljességgel áradj át másokon, hogy ők is elégedettek és megteljenek a te bőségedben. Énekeljetek bátran, a Menyasszonya Énekese, mint az enyém...
Mégis, édes életem, még nem mondtam, hogyan fogom megválaszolni neked azt az édes és szeretetteljes háborút, amelyet örökké ellenem folytatsz. Íme, ezt teszem: ha örülsz, hogy folyamatosan hozzám jössz a mély szeretetben, én is folyamatosan hozzád megyek; és szeretetem végtelen erejében, amely megfelel a tiédnek, mindent megadok neked. És akkor állandóan és még inkább állandóan találkozunk, lélek lélek ellen, amíg egyikünk el nem vész.
Minden, amije van és ami van, Jan a szent Sampsonból vissza akar térni Isten szeretetébe. Szeretete már meg van érintve Isten szeretetével, át van alakítva isteni szeretetté, így nevezi azt végtelen szeretetének. Jan tudja, hogy Isten szeretete mindent megkövetel tőle: szeretetének céltalanul, és finom önzéssel dupla fenékkel nem szabad irányulnia2 és kizárólag Istenre. És ezt Jan is képes megtenni, mert saját szeretete olyan mélységet nyert, mint Isten szeretete, és ezért már nem függ a szint ingadozásától felfelé és lefelé, hanem lényegében az önmagáról megfeledkező irányultságban pihen, hogy ajándékozni tudjon. Az ilyen szeretet soha nem merül ki, és mérhetetlenül mély. Az ilyen szeretet isteni, és kizár minden korlátozott emberi módot a szeretetre (főként az önérdekű szeretetet). Mert ha az ember megőrizne a „humánus” szeretetből akár egy aprócska dolgot is, és azt saját magára vagy más célra irányítaná, a mélység elhomályosulna, a feneketlenséget iszap töltené meg, az egyetlen szeretet ereje pedig szétszóródna sok kis, gyenge szeretetdarabra.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy másik ember, vagy a szerető saját magának a háttérbe kellene szorulnia. Aki csak Istent szereti, annak a másik embert – a közeli embert – éppen sokkal jobban kell szeretnie, mint akinek Isten csak egy a sok közül. Aki magát Istent szereti, az olyan mély, bármennyire is mérhetetlenül széles és mély, hogy Isten szeretete olyan bőséggel tölti meg, hogy mindenki, aki vele érintkezik, éppen így van kielégítve és betöltve. Így az Isten szeretőjének a szeretete kiterjed a közeli emberére és saját magára.
Az Isten önmagáért szeretete azt jelenti, hogy meztelenül és közvetlenül szinte hozzá tapad az ember, és már egy pillanatra sem tölti meg magát saját magával vagy más dolgokkal. Így az ember Isten felé irányul, a szeretetét pedig a legjobban az Isten készsége bővíti meg azzal, hogy folytonosan jön, és betölti őt. Ezért a találkozások gyakrabban, sőt végtelen gyakorisággal is megvalósulhatnak. Az emberi szeretet, amely teljesen átalakul Isten szeretetévé, olyan erővel bír, mint Isten szeretete; szenvedélyesen és hevesen vonzza mindkét szeretet egymáshoz, mint két erős mágnes. Nincs többé semmi, ami megakadályozná a kettő egyesülését.
Terézia Avilai (1515–1582) leírja, hogy aki ennyire szeret, az már nem is képes megszakítani az Istennel való egységet.3
„...szeretetet rendezett el bennem.” (Pís 2,4 – a Vulgáta szerint.) Ó, ezek a szavak, amelyeket a lélek soha nem szabad elfelejtenie, mert Isten adta neki! Ó, felséges kegyelem; senki sem érdemelheti meg, hacsak Isten nem adja hozzá a képességet. A lélek még nem ébredt fel, hogy szerethessen. Milyen boldog álom, milyen boldog mámor, amiért az Ágapa pótlja, amit a lélek nem tud: úgy rendezni, hogy a szeretet életben maradjon, miközben a lélek minden ereje halott vagy alszik. Anélkül, hogy az ember megértené, hogyan működik a szeretet, Isten olyan módon rendez, hogy (a szeretet) csodálatosan működik, és a lélek lényegében egyesül a szeretet Urával, azaz Istennel. Mert semmi sem akadályozza, sem az érzékek, sem a szellemi erők – értelem és emlékezet – és – nyilvánvaló módon – a akarat sem.
Aki ennyire szeret, az olyan, mint aki alszik vagy részeg. Akárcsak az alvásban, az ember már nem aktív, hanem álmában passzívan jut arra, amit a nappali tudat még nem dolgozott fel, úgy jár a szerető is: átadja minden saját aktivitását, és hagyja, hogy Isten működjön és uralja, és minden a legjobban történjen. Akárcsak a részegség eltávolítja az embert önmagától, és feledtet vele magát, a szeretet is felszabadítja az embert a görcsös hajlamoktól, hogy minden a saját énje körül forogjon. Istennek lehetősége van rendezni minden olyan módon, hogy Ő legyen a középpont. Terézia a Meditációk a Velepísnél hivatkozik a Biblia latin fordítására, ahol az áll: „rendezett el bennem szeretetet” (ordinavit in me caritatem) (Pís 2,4). Az Isten által szeretet által részeg és gondtalan ember kiadja a kormánykereket, és átengedi Istennek, hogy Ő őrizze meg az egységet a szeretetben. Az emberi képességek kívül maradnak, nem képesek felfogni, ami belül történik Isten és a lélek között. Amíg az ember megengedi, hogy minden Isten keze rendezze, az egység a szeretetben érintetlen marad. Ebben az állapotban minden Isten szerető kezére van bízva; Ő tudja a legjobban, hogyan kell bánnia vele, és hogyan kell gondoskodnia róla, hogy továbbra is növekedhessen és fejlődhessen, ami olyan értékes számára. Az embernek jobb, ha ebben a passzív „alvásban” és “részegségben” marad, hogy ne zavarja meg azt, amit ő maga nem tud „előállítani”. A szeretettől alszik és részeg embert a tökéletes beteljesüléshez kell eljuttatni.
Németből fordította Petra nővér a Feltámadottól, OCD.
