A karmelitán szellemiség mint út a liturgia mélyebb megéléséhez (befejezés)
Paul Menting
Eucharisztia és egység
A misekönyvben alig találunk olyan sorokat, amelyek szó szerint megegyeznek a Zsoltárokkal. Még a második vatikáni zsinat által végrehajtott liturgikus megújulás termékeként létrejött bővített lectionariumban sem szerepel a Zsoltárok a vasárnapi eucharisztikus ünneplés olvasmányai között. Ha a Zsoltárok eucharisztiára gyakorolt hatását keresjük, nem a szövegi befolyásra ügyeljünk, hanem inkább arra, hogy az a szeretetegység Istennel, amit a Zsoltárok dicsőítenek, éppen az, ami a szentmisében történik, nevezetesen az a communio, amelyben Isten és az ember együtt élnek a szeretet közösségében.
Az egyházi atyák mindig is látták a Zsoltárokban Krisztust férjként és az egyházat mint feleséget. E nyomokra többek között Pál apostol is utalt a korinthusi levélben: „Én ugyanis egy férfiúnak jegyeztelek el titeket, hogy tiszta szűzként állítsalak elé Krisztus elé” (2 Kor 11,2).
Szent Bernát (1090–1153) óta a Zsoltárok felesége a szerető Isten iránti vágyakozó emberi léleknek is megfeleltethető. Ezzel párhuzamosan egy nagyon személyes eucharisztikus vallásosság történt. Ez a tendencia a középkorban továbbra is erősödött. Például Tamás a Kempis (1379–1480), a Devotio moderna fontos képviselője a Krisztus követése című főművének negyedik részében írja, hogy minden hívő lehet misztikus: az oltári szentségben mindenki egyesül Istennel.
Ami a Zsoltárokban dicsőítve van, az visszhangra talál az eucharisztikus ünneplésben. A hívők elhagyják saját négy falukat és elindulnak az úton. Felemelkedni szükséges, meg kell tenni egy utat, hogy elfogadjuk a szeretetet és magunkévá tegyük azt. A hívők megérzik Isten hívását, összegyűlnek, és közös éneklésben és imában fokozatosan egységbe olvadnak egymással és Istennel. A bűnvallomás (bűnbánati aktus) során a saját ént háttérbe szorítva tovább erősíti ezt a dinamikus folyamatot, amelyben a saját ego már nem önmagát tölti meg, hanem teret ad a „Te”-nek. Aki keresi Isten szeretetét, annak készen kell állnia újra és újra elhagyni mindazt, ami az övé, és Isten impulzusaira összpontosítani, ezzel közelebb kerülve a szeretethez. Ez a szónak szóló istentisztelet során történik. A hívők hallgatják Isten szavát, amely megmutatja az utat, bíztat a további zarándoklásra, erősít és bátorít, mert velünk jár, és kísér minket. Az „Hiszek” imájában a hívők kifejezetten újra elindulnak ezen az úton, és egyetértenek abban, hogy tovább mennek a szeretet útján.
A hívők Krisztussal és egymással való szeretet-egysége kifejezett cél, ami felé az eucharisztikus ünneplés egész dramaturgiája irányul. A második anaforában világosan összefoglalják: „És alázattal kérünk: Állítson össze minket, akik Krisztus testének és vérének részesévé váltunk, és egyesítsen minket a Szentlélek.” Így mindenki, szeretettel Isten iránt, megnyitja magát Isten ajándékozása előtt, és nagyon intim módon kapcsolódik egymással és Krisztussal. A békeköszöntés (és a béke csókja) gestusaival kifejezi, hogy itt nem csupán spirituális esemény zajlik, hanem valami, ami a kezekhez, a lábakhoz és az archoz is kapcsolódik, és amely következményekkel jár, amelyek túlnyúlnak az istentisztelet keretein.
A szeretet arra hív minket, hogy útra keljünk, egyesüljünk, egységbe olvadjunk és fenntartsuk a szeretet kötelékét azon a rövid időn is, amíg együtt voltunk. Ami a férj és a feleség, férfi és nő közötti közösségre vonatkozik, az éppen úgy igaz a gyülekezet közösségére is: a valódi egységről csak akkor lehet beszélni, ha annak alapja a szeretet. Minél intenzívebb a szeretet, annál erősebb az egység. Aki belemerevedik a külső vagy belső kötelezettségek teljesítésébe, nem tapasztalja meg ugyanazt, mint aki hagyja, hogy a szeretet felébresztse magában.
Ami itt beszélünk, az érzékelhetőbbé válik abban a közösségben, ahol az emberek nem csupán névtelenül és közömbösen imádkoznak egymás mellett, hanem intenzíven összekapcsolódnak egy élő communiuban. A rendi közösség lelki klímája számos karmelita nő és férfi számára biztosan (értékes) segítséget nyújtott. A liturgikus ünneplés napi közössége támogatja és motiválja az egyén fáradozásait. Együtt erősebben érezhetjük a isteni szeretet vonzó erejét a Szentírás olvasásában, imában és meditációban, és jobban belemerülhetünk. Az a közösség, amely képes élni az odaadást, érzékelni a szeretetet, és megnyílni a másik felé, a „te” felé, elkerülhetetlenül szükséges a mély misztikus dimenziók eucharisztikus bevezetéséhez.
Konrád, Szent György karmelitája (1305 és 1317 között elhunyt) számára a szentáldozás főként a férj és feleség közötti szeretet egységét jelentette. Miután az ember alázatos lélekkel felajánlotta magát az „áldozatban” (azaz a mise azon részében, amelyet offertóriumnak neveznek, ma: ajándékok bemutatása), és miután Isten szeretettel fogadta, majd a „Uram, nem vagyok méltó...” imájában nyitott karokkal Isten előtt állt, most már készen áll arra, hogy magát Istent elfogadja. Most már teljesen egyesülhet Istennel. Konrád Krisztus szájába adja a Zsoltár szavait, amikor Krisztus az embert a saját teste és vére elfogadására hívja: „Jöjj, választottam, és szállj le velem kegyelmem kertjébe…” (vö. Én 5,1 és 6,1).1
Aki megengedi, hogy e szeretet hívására válaszoljon, és az Isten szeretetteljes tekintetének hatására szép legyen, lehetővé teszi, hogy Isten meggyógyítsa és virágzani hagyja. Konrád ezeket a szavakat mondja:
Ó, barátom, szeretőm, kívánatosabb vagy minden világ szépségénél, és e szent kenyérben tisztaságod ragyog. Van egy piros vérrel teli izsópágusom2, mert lángoló szeretetedért. Hiszen kiöntötted véred, hogy szépségeddel magadhoz vonzd minden bűnöst.3
Istenajándéka felébreszti az emberben azt a vágyat, hogy ő is ugyanúgy adja magát a szeretetben. Így valósulhat meg az igazi communio, mint kölcsönös elfogadás és odaadás. Az egyes szeretete feléleszti a másik szeretetét és fordítva. Ez azt eredményezi, hogy mindketten egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
A férj nem pihen, hanem arra vágyik, hogy még közelebb kerüljön feleségéhez. Ez akkor történik, amikor szent testével táplálja őt ezen a szent szentségen keresztül, mert senki sem jöhet ebben az időbeli életben közelebb Istenhez, mint ebben a szentségben, amelyben magát Istent fogadja. Így ő belép szívének kedves feleségébe, vacsorázik vele, és táplálja őt lelkében, mert főként azért jött közénk, hogy táplálja és megerősítse a kegyelemben szomjazó szíveket, és visszavezesse őket a Hegyhez, hogy ismét láthassuk és fogyaszthassuk a férjünket, ajkunk ajkán, arcunk arcán.4
Az ember részvétele a szeretet aktusában, hogy elmegy áldozásra. Azáltal, hogy elfogadja és megesszük az eucharisztikus kenyeret, megtestesül Isten szeretete: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az én bennem marad, és én őbenne” (János 6,56). A meghódító isteni szeretet itt testileg van elfogadva: azáltal, hogy megeszünk egy darab kenyeret, és így Krisztus belép hozzánk és otthont teremt magának bennünk. Az emberi szeretetkapcsolatban is érvényes, hogy a testiség megerősíti és megszilárdítja a kapcsolatot. Egy férfi és nő közötti szeretet kifejezése nemcsak szellemi párbeszédben, hanem a szexuális közösségükben is érvényesül. Az egységet a testiség szorosra fűzi. Ezt hangsúlyozza a flamand karmelita misztikus, Franciscus Amelry (körülbelül 1550 körül elhunyt) az eucharisztiáról szóló traktátusában:
Aki ezt a Krisztus Testét magához veszi, ott lakik nála, annak a házi tagja (az ő házában), ételt kap tőle, és Ő gondoskodik róla, ahogy az apa gondoskodik a gyermekéről. Amit az Úr birtokol, abban részesül ő is, így nemcsak a lélek, hanem a testi áldozatéval is megszentelődik Krisztus Testével. Mert ahogyan Krisztus egyesítette testünket istenségével, amikor emberré lett, most az oltár szentségében azt a testet, amelyet tőlünk vett, összekapcsolta velünk.5
Aki testileg befogadja és magába fogadja Istent, lehetőséget ad számára, hogy Ő teljesen belépjen emberi lényébe, amely nemcsak szellemi, hanem testi valóság is. Ehhez szükséges, hogy Isten ne csak a szóban, hanem az eucharisztia testi hasonlatában is megjelennjen. Ezzel a kapcsolat Istennel nyilvánvalóvá válik. Csak így lehetséges az egész emberi lény odaadása és az isteni teljesség elfogadása.
Ez azonban nem történik meg egyetlen egyedi aktusban, hanem – miként egy emberi kapcsolat – azt nevelni és újra és újra megvalósítani kell. Csak a megélt, ismételten tapasztalt egyesülés állja meg a helyét a mindennapi rutin egyenletességével szemben. Az eucharisztia testi hasonlata éppen ezért segítséget nyújt az egység állandó megújításához, mert fenntartja a vágyat – mint a lángoló izzó tüzet:
A szentség elfogadásában az ember szíve lángra lobban a szeretet iránt, aki ilyen kedves emlékül hagyta ránk. És a szeretet jeleként akar egyesülni az Úrral nemcsak szellemileg a hitben, hanem fizikailag is elfogadni a szentségben Ura Testét. Így a szív felizzik nagyobb szeretettel, tehát Chrysostomus lángoló izzóként nevezi, ami felmelegíti szívünket.6
Az eucharisztia testi hasonlata ráadásul megakadályozza, hogy az ember a misztikában szellemi (helytelenül) elszakadjon, és tisztán lelki dimenziókba meneküljön. A Krisztus Testének testi befogadása a szerető ember tekintetét visszafordítja a konkrét mindennapi életére. A testi beavatkozás (a befogadó és a Befogadott között) láthatóvá teszi, hogy a communio Isten és az ember között a realitásra vonatkozik: a misztikus egység nem a világból való visszahúzódás, hanem annak belépése. Az ember ebből a belső egységből Istennel (mint aki van) megerősítve és gazdagítva távozik. És nem azért, hogy megszüntesse ezt az egységet, hanem hogy nyilvánossá tegye és átalakítsa egy mindent átölelő békévé.
