P. Ivan Hrůša O.Carm.
Amikor a 13. század elején a karmelita remeték a jeruzsálemi patriarchához, Szent Alberthez fordultak, hogy írjon nekik szabályokat a közös élethez, a hagyomány szerint célul tűzte ki számukra, hogy „Jézus Krisztusnak engedelmeskedve, tiszta szívvel és jó lelkiismerettel hűen szolgáljanak neki”. Ez a cél nem szokatlan, hiszen közös minden keresztény számára. Talán éppen ezért kellene az idei évnek, amelyben a Szentatya különösen Jézus Krisztusra irányította figyelmünket, arra vezetnie bennünket, hogy elgondolkodjunk, mit jelent számunkra Krisztus engedelmességre – követésére való felhívása.
Albert idejében ez az engedelmesség olyan kapcsolatot jelentett, amely a keresztény életét átfogta. A Krisztus és a hívő keresztény közötti kapcsolat a hűbéri úr és a szolgája közötti kapcsolatot tükrözte. A keresztény tehát elkötelezett volt Pánya iránti hű szolgálatára, akitől védelmet és segítséget várt. Ezen kívül a keresztes háborúk időszaka volt, a földi Krisztus királyságáért folytatott harcoké. Néhányan fegyverrel a kezükben vettek részt a harcokban, de voltak sokan mások is, akik a lelki szinten küzdöttek: imádsággal, önmegtartóztatással, bűnbánó élettel, zarándoklattal a Szentföldre vagy akár a vértanúhalállal, amit sokan szenvedtek el ott. Olyanokhoz tartoztak ők is, mint a karmelita remeték. Eldöntötték, hogy követik Krisztust és engedelmeskednek neki, azzal, hogy elmennek Szentföldre, Krisztus földjére, és ott böjtöléssel és imádsággal, magányban és szegénységben élve szolgálják őt. Akarták, hogy Pánjukkal legyenek azokban a pillanatokban, amikor az ő megváltásunk érdekében magányt szenvedett és magára vette bűneink terhét.
Ma bizonyára nem gondolunk a földi Krisztus királyságának megújítására vagy megszilárdítására. A keresztes háborúk világosan megmutatták, hogy ezen az úton nem vezet a járható út, mivel egy ilyen szándék teljesen ellentétes Jézus evangéliumával. Mindazonáltal a követésre és engedelmességre való felhívás ma is érvényes. Hogyan kell ma olvasnunk Albert reguláját, és miben tanulhatunk a középkori remetéktől?
Először is, elgondolkodhatunk a „magától értetődő” dolgon, hogy Krisztus követése az életünkre vonatkozik. Tehát nemcsak imádkozásra, templomba járásra és arra, ami „isteni”, hanem a munkánkra, gondjainkra, alkalmatlanságainkra is, hogy olyanok legyünk, amilyenek lennünk kellene. Az élő hitnek és Jézus jelenlétének hiszen ki kellene töltenie a teljesen profán dolgokat is, mint például a nap végén jelentkező fáradtságot, egészségügyi problémákat, alvást vagy különféle ügyeket, amelyekben saját véleményünk szerint elboldogulunk. Sőt, még a „nem megfelelőnek” minősített dolgokat is, mint például a haragot (vö. Ef 4,26–27), a nem egyetértést, a saját véleményünk védelmét stb.
Továbbá Albert regulája és a remeték példája arra ösztönözhet bennünket, hogy nagyobb elkötelezettséggel éljük meg a kereszténységet, hogy ne éljük azt felszínesen. Krisztus követése számukra harcot jelentett! Nemegyszer valóban az életért folyt, a harc pedig belső és az öreg ember haláláért is (vö. Róm 6,6). Szent Pál az engedelmességről és a követésről beszél: „Minden gondolatot Krisztusnak engedelmességre emelünk” (2 Kor 10,5). Az engedelmesség szava ma nehéznek, ha nem brutálisnak hangzik, de az emberi szív és elme valóban lázadó. Pál nem beszél semmi erőszakosról, csak arra utal, hogy Krisztust követni mindig harcot jelent.
Végül érdemes megfontolni a Szentföldön való élet vágyát, amely a korabeli mentalitás része volt, és a korai karmeliták lelkét is kitöltötte. Mi ma a Szentföld számunkra? Talán azt mondhatjuk, hogy Isten ma a számunkra Isten szavának földjét adja. Ad nekünk Írást, az evangéliumot a saját nyelvünkön, hogy olvashassuk, elmélkedhessünk róla, és Krisztus megismeréséből táplálkozhassunk. Valóban, az evangélium az ember számára tápláló földdé, otthonná válhat, ahol letelepedhet és ahol mindent megtalál, amire szüksége van az élethez. Olyan hely, ahová mindig visszatér, ahol kincse van. „Ahol a kincsed, ott lesz a szíved is,” mondja Krisztus (Mt 6,21). Az igazi kincs maga ő. Akik a középkorban Palesztinába zarándokoltak, azért mentek oda, hogy Jézus közelében legyenek, és hogy szívük Krisztussal maradjon. Ma is megvan ez a lehetőségünk. Mesterünk szavára nézve pedig talán ott találhatjuk meg őt, mint sehol máshol.
