A két karmelita rend (O.Carm. és OCD) generálisai levele
„Ezért térdelek elé a Atyának, ... hogy a gazdag isteni dicsősége szerint adjon nektek, hogy belső emberetek megerősödjön az Ő Lelke által.” (Ef 3,14.16)
1. Bevezetés
Tíz évvel ezelőtt levelet írtunk a karmelita család valamennyi tagjának a karmelita regula végleges jóváhagyásának 750. évfordulójára, amelyet IV. Ince pápa hagyott jóvá. Ezzel az üzenettel ismét minden águnkhoz fordulunk, hogy megemlékezzünk a Élet Szabályairól, amelyeket Albert, jeruzsálemi pátriárka (1205–1214) adott a Karmel hegyén, Eliás forrásánáltraditio),1 amelyből később, néhány módosítással, a regulánk kialakult, amelyhez ma is tartozunk. Ez a kis fivércsoport sokszínű és termékeny történelmet teremtett, amely bőséges gyümölcsöt hozott az egyháznak.
2. Emlékezzünk élénken kezdetünkre
Mindannyian, karmeliták, elmondhatjuk, hogy gyökereinket a szent hegyen találjuk. Hallgatunk Szent Terézia szavára: Középpontba helyezzük a szent prófétákat, akiktől rendünk származik. Hányan vannak már a mennyben, akik a mi köpenyünket viselték! Határozzuk el, hogy Isten segítségével mi is szentekké válunk!2
Kedves testvérek és nővérek, szimbolikusan arra hívunk benneteket, hogy a szent hegy lábánál gyűljünk össze, a tanúk sokaságával, akik az elmúlt nyolc évszázad során a ugyanabból a forrásból merítettek szellemi erőt, hogy megújítsuk a hűséges szolgálatra és Jézus Krisztus iránti teljes engedelmességünket. Mivel a mi regulánk örökre az új élet forrása.
3. „Éljünk Jézus Krisztussal szembeni engedelmességben...” (regula, 2. fejezet)
Az Élet Szabályai a Szent Földre zarándokló első csoport szellemi tapasztalatát fejezi ki, akik Eliás forrásánál remeték lettek a Karmel hegyén. Ezek a szabályok erős hangsúlyt helyeznek Jézus Krisztus jelenlétére és a vele való élő találkozásra. Az, aki hisz benne, belső és visszautasíthatatlan barátság útján aláveti magát Neki. A Karmel karizmatikus identitása ebből a mindennapi, mindig megújuló életadó kapcsolódásból fakad.
A szabályok az elejétől arra ösztönöznek, hogy Jézus Krisztussal szembeni engedelmességben éljünk, ami után minden következő rész csak ezt az alapot fejleszti ki, hogy Krisztus a regula és a karmelita élet középpontja. Amikor hallgatunk rá, önként felajánljuk a saját szabadságunkat és életünket az egyetlen Úrnak és Megváltónak, aki ezután bőségesen visszaadja nekünk (vö. Jn 10,10). Obsequium (engedelmesség) engedelmes hallgatást jelent, Jézus Krisztussal szembeni engedelmességben élni pedig azt jelenti, hogy a szavainkkal és elsősorban a mindennapi életünkkel megvalljuk, hogy Jézus az Úr (vö. Róm 10,9–18), tudatában annak, hogy csak Ő tud megszabadítani és betölteni minket önmagával. Jézus titka mély értelmet tár fel az egész korosztályok férfijainak és nőinek saját létezésében.
A követés, amellyel Jézus hívott bennünket, elkerülhetetlenül elvezet minket a megújulás útjára, új teremtésre, és lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk és szeressük (az egész) teremtést úgy, ahogyan azt Isten látja és szereti. Ehhez mindenképpen nagy bátorságra és kitartásra van szükség, mivel ez az út sokszor kanyargós és meredek lehet. A dicsőség hegyére való zarándoklásunk során, több karmelitai tanúságtétel szerint, először is Illés próféta példája bátorít és segít minket, aki a pusztában is hű maradt az Úrhoz. Mária, a mi Anyánk és hitbéli testvérünk, aki mindig belsőleg kísérte a karmelitákat, velünk marad minden pillanatban és vigyáz ránk ezen az úton, amely Krisztushoz – az Úrhoz vezet.
4. „A középen...” (regula, 14. fejezet)
A regula a cellák közepén lévő kápolnát feltételez (14. fejezet): minden reggel összehívják őket, hogy összegyűljenek (találkozzanak) az eucharisztia ünneplésére. A karmeliták elhagyják celláikat és találkoznak a remete közösség közepén. Ezt a szellemi utazás szimbólumának tekinthetjük. A közösség tagjaiként a testvérek elhagyják a cella magányát, hogy együtt találkozzanak a közösség tevékenységei közepén. A kápolna, amely a cellák közepén található, azt jelzi, hogy csak Krisztus Úr az egyén és közösség igazi középpontja. Ez emlékeztet az első keresztény közösség életére (ApCsel 2,42; 4,32), amely örökre példaképévé és próféciájává vált a megszentelt életnek.
Ez a mindennapi összegyűlés mintha arra hívna, hogy lépjünk ki a cella magányából és a veszélyből, hogy úgy illeszkedjünk be ötletbe, hogy magunk elegendők vagyunk, hogy Isten keresésére találkozzunk a közösség szívében. Az Isten csendben és elmélyülésben való keresésére szánt tér és idő nem távolíthatja el a karmelitákat más emberekkel való kapcsolataiktól. Mindkét valóságot autentikusnak kell tekinteni. Bármely szellemi tapasztalat úgy bizonyul, hogy hogyan alakul a kapcsolatunk a másokkal.
A belső várban Szent Terézia eljut Isten és az emberi lény belső találkozásához3. A belső zarándoklás célja eljutni a saját magunk középpontjába, ahol Krisztus lakik, és közben leküzdeni a különböző nehézségeket és kísértéseket. A regula bibliai képet használ a harcról és a szellemi fegyverzetről, amelyek a tisztaságot, a szent gondolatokat, az igazságosságot, a szeretetet Isten és a közeli emberek iránt, a hitet, a Megváltó iránti reményt, az Isten igéjét képviselik. A regula és a Biblia emlékeztet minket arra, hogy ez a szellemi harc bennünk zajlik. Imádsággal, csenddel, munkával és az evangéliumi önmegtagadással tanulunk meg felismerni azokat a területeket az életünkben, ahol gyógyításra van szükségünk, és át kell adnunk magunkat az Úrnak (regula, 18. fejezet, 19. fejezet, 20. fejezet, 21. fejezet).
5. „Minden reggel eucharisztiáért fogtok összegyűlni” (regula, 14. fejezet)
A remeték napja az eucharisztia napi ünneplésével kezdődik, amely az Úr Páskája emlékezete. A remeték eucharisztia ünneplésére vonatkozó hasonló rendelkezés nem található könnyen a többi élet szabályaiban. Az első karmeliták azonban felhívják a figyelmet ennek a titoknak az életükre gyakorolt fontosságára, és így lesz ez a következő nyolc évszázad során is: a Krisztussal való találkozás és közösség a belső élet kiemelkedő pillanata.
A sok példa között, amit ismerünk, említhetjük Szent Teréziát, aki úgy vélte, hogy a (kolostor) alapítása nem volt teljes, amíg az első misét nem mutatták be benne, és a szentségtartó nem került a kápolnába.
Szent Mária Magdolna de’Pazzi szinte összes extázisa szentáldozás után következett be, és Boldog Titus Brandsma a dachaui koncentrációs táborban az eucharisztiával erősödött meg, amelyet a szemüvegtartójában őrzött.
Az eucharisztia imádságunk középpontja, az a titok, amely Krisztust jelenti, aki a keresztre ment, feltámadt és közöttünk él. Az eucharisztia az összes népek eszkatológiai ünneplése és Isten ajándéka a békének, amelyet meg kell osztani mindenki között.
6. Meditálj éjjel-nappal (regula, 10. fejezet)
A regula arra ösztönöz bennünket, hogy Jézus Krisztussal, az Ő szavával találkozzunk. Önmaga maradunk a cellában, hogy lehetőséget adjunk neki, hogy szívünkhöz beszéljen (Mikulás Gallus).
Az Úr törvényére való meditáció és az imádságok őrzése a lectio divina két része: a meditáció és az imádság kitölti a nap teljes terét. A Szentírás olvasása, amelyet a szánkkal is kiejtünk, követi (a) „rágcsálás” (ruminatio) és megismétlés, hogy a szavak a tudatban, a szívben és a szánkban maradjanak (regula, 19. fejezet). De a Lélek az, aki feléleszti a szellemi valóságok megkóstolását és a kontempláció ajándékát, amíg elérjük az élő együttléthez: mi benne, mert az Igén is bennünket talál. (vö. regula, 10. és 19. fejezet).4 A cellában való tartózkodásra való felhívás, bár közvetlenül a fizikai magányra vonatkozik, elsősorban a szellemi magányra vonatkozik, mivel a magányban Krisztus, az Atya Szava tartózkodik. A karmeliták és a karmeliták élete az Úrban élés (regula, 18. fejezet).
A személyes és közös imádság lehetővé teszi számunkra, hogy hallgassunk Isten hangjára, és felfedezzük Isten arcát a mások arcában. A cellában és elsősorban a lélek legbelsőbb lényegében5 a hely, ahol a szívünk egyesülhet Isten szívével és hangjával.
7. Isten igéje bőségesen lakozzon a szátokban és szívetekben (regula, 19. fejezet)
Itt a regula a Szentírás szavaira utal, és így mélyebb értelemben az Úr üdvözítő akaratára és különösen Krisztus titkára, az egyetlen Szóra, amelyet az Atya mondott el, és amelyet belső csendben, elnémult zene, a magány zúgásában fogadunk. 6 Az Igét megjelenítő Szó bátorítást és erőt ad Illés prófétának, aki szenvedélyesen ég Istenért, és úgy küzd a depresszióval és zárkózottsággal, hogy szolgálhasson a népnek, hű maradhasson a szövetséghez, és továbbra is foglalkozhasson a gyengékkel és az elnyomottakkal.
Szent János a Keresztelő pontosítja: Az Atya egyszer mondott egy szót, és ez volt az Ő Fia, és ez örökké mondja ki a csendben, és a csendben a léleknek hallgatnia kell.7 Mivel amikor adta nekünk Fiát, aki az Ő Szava, és Neki nincs mása, mindent egyszer és mindenkorra elmondott nekünk ebben az egyetlen Szóban, és már nincs, amiről beszélhetne.8
A regula arra kér minket, hogy az Ige hallgatói legyünk, mint Mária, a lectio divina ikonikus és megbízható tanítónője: Mária mindent szívébezárva, mérlegelve (Lk 2,19) szolgálatba adta magát Jézusnak és Isten tervének, amelynek a szavai kifejezik (az egész) életét: Íme, az Úr szolgálója vagyok (Lk 1,38).
Ez az egyetlen Szó ma is közvetlenül a lelkiismeretünk mélyén és a hitünk képességében szól hozzánk, mindennap a történések mélységén és az emberi nehézségeken keresztül szól hozzánk.
8. A csendben és reményben lesz erőtök (regula, 21. fejezet)
Életformánk a silentium (csend) szót a reménnyel kapcsolja össze, mivel ez a szó is jelölhet békét, nyugalmat, pihenést – olyan eljárásokat, amelyek Istenbe való közeli átadáson alapulnak, és amelyek a reménnyel összekapcsolva jönnek létre. A karmelita regula feltételezi a magányosságot (5. fejezet; 6. fejezet; 10. fejezet), előírja a csendet és a nyugalmat (21. fejezet), a szent „gondolatok” nevelését és, hozzáfűzhetjük, szent képek és szimbólumok (19. fejezet) előmozdítását. Mindezek célja, hogy belső erőt adjanak az embernek.
Örömmel tapasztaljuk a jelenkorban a szellemi értékek iránti érdeklődés jeleit és a szükségességük széleskörű tudatát. A Karmel, ősi hagyományának és tanúságtételének erejével, képes ezt a szükségletet ápolni és gyümölcsöt hozni (és így megmutatni) a keresztény remény jeleit.
Bátorságra van szükség a karizmánk iránti kreatív hűséghez, hogy az Úr Lelke folytathassa munkáját a sebezhető és beteg világban.
A remény az Úr Lelke ereje, amely az egyes személyeket és a fontos történelmi eseményeket érinti, erőt és inspirációt ad, és így a rejtett isteni tervet valóra váltja az emberiséggel. A keresztények hívást kaptak a reményre maguk és a világ számára, igazságosságért az igazságra és nem hagyják magukat legyőzni ideológiával, propagandával vagy üres szavakkal. Megpróbálnak megérteni a jelenlegi valóságot Isten nézőpontjából. Isten igéjének hallgatása átalakítja a gondolatokat, segíti a megkülönböztetést és megerősíti a személyes meggyőződéseket. A keresztény a élet nehéz pillanataiban is tanúja annak, hogy a történelem végső szava nem a halál, hanem a Megváltott teljessége Isten kegyelme.
9. A világ útjain (regula, 17. fejezet)
A Jézus Krisztussal való kapcsolat mélyrehatóan befolyásolja a megszentelt életet és minden hívőt. Ezért hangsúlyozzák a szentté válás egyetemes hívását. Karmelitai tapasztalatunk, amely jellemző az Istenhez fűződő belső kapcsolatra, egyrészről nagy lelkesedést fejez ki az egyház iránt, másrészről pedig figyelmes és nagylelkű gondoskodást az ember iránt (mindazonáltal). Szentjeink a misztikus tapasztalat következményeként átadják nekünk ezt a kettős irányultságot, amely kitágítja a szívet és képessé tesz az Ige hirdetésére.
Terézia Jézus, aki az egyetlen lélekért is hajlandó életét adni, buzdítja a nővéreket, hogy imádkozzanak, és arra törekszik, hogy megnyerje a szívüket a lelkek javára. Az élet Karmelen az egyházért és az egész emberiségért való élet.9
A Kis Terézia – a szeretet tudományának tanítónője és a missziók patrónája – számára a szeretetre való hívás a szeretet szívében az egyházban – anyában – az egyik megdöbbentő és döntő felfedezése (az ő szentségének útján).
A karmelita imádságnak apostoli dimenziója van. Ez az imádság együttérző, és a másoknak, különösen a kicsinyeknek és szegényeknek nyújtott ajándékot hajszolja, amelyet Isten kapcsolatában kaptak. A karmelita spiritualitás ajándékainak megosztása hozzájárul az Isten gyermekei világának felépítéséhez. A kontemplált Isten az, aki meghallgatja a szegények kiáltását és a támogatójukba áll.
A világ ma remény és átalakulás szükségleteit igényli, és mi segíthetjük abban, hogy ez a változás megtörténjen a Lélek erejében.
A pápa emlékeztet minket, hogy szerethetjük Istenben és Isten mellett azt a személyt is, aki számunkra nem kellemes, vagy akit még csak nem is ismerünk. Ez csupán Isten belső találkozásának alapján történhet, olyan találkozás, amely a szándék egységére irányult, amely eljutott oda, hogy a vágyakozást is érinti. Akkor megtanulom nézni a másik személyt nemcsak a saját szememmel és érzéseimen keresztül, hanem Jézus Krisztus nézőpontjából.10
Így Krisztus iránti szenvedély elkerülhetetlenül szenvedéllyé válik az ember iránt is, mert Krisztus azért jött, hogy megmentsen minden elveszett emberiséget, függetlenül a kultúrától, fajtól vagy nyelvtől. Jézus Lelke, aki a kontemplatív csendben megérkezik, szabadságot ad a léleknek és arra hív minket, hogy hagyjuk magunk mögött a biztos pontjainkat, és menjünk a testvérek és nővérek elé, akiknek szükségük van a reményre.
10. Tágítsd ki a sátrad helyét (Iz 54,2).
Testvéri közösség (regula, 4. fejezet; 5. fejezet; 7. fejezet; 9. fejezet; 12. fejezet)
Az Élet Szabályai címzettjei: „B. és a többi remetének” (1. fejezet). Jézus Krisztus az oka annak, hogy közösen élnek, és Ő az oka önkéntes engedelmességüknek a testvérhez, akit vezetőként fogadnak el az életútjuk során, (amelyen elindultak). Ez a jövőbe irányítja a látásukat, miközben a múltban inspirálódnak: az egyházatyák (sancti Patres; 1. fejezet), a jeruzsálemi egyház, annak pátriárkáján át, és rajta keresztül minden egyházra és a jövőbeli belépőkre (9. fejezet) egészen addig a napig, amikor az Úr ismét eljön.
Nem egyedül utazunk, hanem közösen testvéreinkkel és nővéreinkkel keresjük az élő Isten arcát. Ők a nagy szentek, akik megvilágítják a Karmelt és az egyházat, és mindazok, akikkel ma osztozunk az életünkben, és az ő közösségükben találjuk meg az erőt és az örömöt (amely a mi) karizmánkból fakad.
11. „Őrizze az útját a prófétával” (regula, 21. fejezet)
Olyan sok tanú mellett, akik a múltból inspirálnak minket, a Lélek a közelmúltban drámai körülmények között nagy próféták – mártírok – személyiségeit hívta életre: ők Boldog Titus Brandsma a szabadság és az igazság hirdetésében, Szent Edith Stein a nő méltóságának felemelésében, az igazság keresésében az értelem erejével, a zsidóság és a kereszténység kapcsolati pontjaira mutatva; és más karmelita mártírok, misszionáriusok és a hit és Isten szeretetének vallomásai. A Karmel kontemplatív jellege gyakran közvetlen részvételre vezette a Karmelt a keserű életkörülmények között is mások sorsában. A teológiai csendben a Karmel magáénak vallja a öröm és remény, bánat és szorongás (Gaudium et spes 1) minden emberének és nőjének érzését, hogy új, igazságosabb világot építsen.
Összegzés
A Karmel a Szűz Mária szépségén és dicsőségén csodálkozik, a könyv, amely tartalmazza a regulát, mert benne van az Ige.11 A regula Jézus Krisztus, az Ige, az egyetlen Szó, amelyet az Atya mond; Máriában találjuk ennek a Szónak a legteljesebb kifejeződését. Mária, Krisztus tanítványa, segíti a isteni Ige megtestesülését is bennünk. Ezt kívánta Boldog Elizabetta a Szentháromságtól – hogy mint a Szó megtestesítése a lelkében.12
Az a meggyőződés, hogy regulánkat Máriában és az ő életében kell olvasni, a legkorábbi karmelita írásokig nyúlik. Michael atyánk Szent Ágostonból írja: Regulánk (vagyis életmódunk) együtt Máriával „szimbólumot” alkot.13 Mária olyan, mint az „ábrázolás” másik fele, amely lehetővé teszi, hogy megismerjük egymást.14
Terézia a Lisieux-ből, aki újra felfedezte az evangélium szívét, úgy találta, hogy Mária inkább anya, mint királynő, hogy az ő élete hasonló a mienkhez, és ezért Mária „a közvetítőnk”, aki Krisztushoz, a hithez és a szolgálathoz vonz minket.15 Amikor nyolc évszázad karmelita történelmét nézzük, kifejezzük Istennek hálánkat mindazért, amit az Ő kegyelme által tettek az egyház életéért.
Dicsérjük az Urat minden szentünket, akár ismertek, akár ismeretlenek.
Az őszinte hittel a szent atyáink közelségében imádkozunk, hogy megteljen szívünk szeretettel és szenvedéllyel az Úr iránt, és hogy regulánk továbbra is inspirálja azokat, akik vágynak Jézus Krisztussal szembeni engedelmességben élni az élő karmelita hagyományban.
Ezen a nyolcszázadik évfordulón Isten kegyelme kiválaszt minket, hogy örömteli hűséggel válaszoljunk a mai egyházra és emberiségre.
| Joseph Chalmers, O.Carm. generális elöljáró |
Luis Arósteguí Gamboa, OCD generális elöljáró |
Olaszból fordította: D. V.
