Vojtěch Zieba atya
II. előadás
1. A korábbi gondolatainkban arra összpontosítottunk, hogy miként születik a csendből az ima, hogyan mélyíti el a csend az imát, és hogyan szükséges ahhoz. Most a ima és a hit közötti kapcsolatról fogunk elmélkedni. „Az ima gyümölcse a hit,” mondja Teresa anya, és legyen tehát ez a szavak kiindulópontja a további elmélkedésünkhöz.
2. Bevezetésként próbáljunk meg ismét közelebb nézni az ima lényegére. Már a korábbi gondolatainkban észrevettük, hogy az ima nem mindig igényel sok szót, sőt, akár teljesen meg is tud élni nélkülük. Miért? Mert az ima elsődlegesen a két szerető szív találkozása – Isten szíve és az ember szíve – amelyekkellett nyitnak egymás felé. Ez a találkozás a szeretetben valósul meg, élő és a lehető legszorosabb egyesülés. Ha az emberi kapcsolatokkal hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a két szerelmes közötti kép jobban segít nekünk megérteni a csendet és az imát, hiszen „van az idő a beszédre és az idő a hallgatásra” – mindkettő szükséges. Néha a kölcsönös kapcsolatban inkább a csend, a hallgatás, a figyelés dominál, máskor pedig, ha a helyzet változik, szavakra van szükség. De mindez a szeretet, a közelítés, a kölcsönös megismerés, a találkozás öröme és a benne való megmaradás szolgálatában áll.
A szeretők nincsenek mindig együtt, hogy foghassák egymás kezét vagy pihenhessenek egymás karjaiban. Ebben a kölcsönös kapcsolatban tehát nem hiányoznak az elkülönülés és a találkozásra való várakozás érzései. Ez a várakozás kitölthető azzal a gondolattal, ami az elképzelt személlyel kapcsolatos, különféle előkészületekkel a találkozóra, levelek írásával... És bár testileg távol vannak egymástól, szellemileg mennyire közel vannak! Ez a várakozás, minden ilyen előkészület, nem kevesebb jelentőséggel bír, mint maga a találkozás. Gazdagítják azt – a várakozások nélkül a találkozás sokkal kevésbé lenne teljes.
Ha ezt a helyzetet átültetjük az ember és Isten közötti kapcsolatba, pontosan az imáról beszélünk. Nem szeretnék különböző imaidőzítésekről beszélni, mivel az ilyenfajta elzás az adott esetben nem lenne hasznos számunkra. Itt a dolog lényegéről van szó – az ima Isten szeretetével való találkozás (szándékosan nem mondom: beszélgetés, mert ez az imafogalmat csak néhány formájára korlátozná), azt jelenti, hogy teljes lényünkkel hozzá tartozunk, egész személyünket hozzá fordítjuk. Az ima emellett a vágy időtartama is ezen találkozó iránt, és előkészület arra. Így az ima bárki életévé válhat, ahol az ember „teljes szívéből, teljes lelkéből és minden elméjéből” Istenhez fordul, vágyakozva arra, hogy válaszoljon akaratára és dicsőítse Őt.
3. Mindazonáltal van egy külön időszak, amely különösképpen Istennek, és csak neki van szentelve. Ez az időszak, ezek a „találkozók” az Úr Istenhez a különleges kapcsolat elmélyítésére és kifejezésére szolgálnak, az érzéseink és a hozzá való viszonyunk kifejezésére. Ebben az időszakban, melynek egyedüli és legmagasabb célja Isten, különféle módon zajlik egy kifejezhetetlen szeretet-dialógus, amelyben Istennek mindig előnye van – Ő beszél először, hogy az ember hallja és válaszolni tudjon, teljes bizalommal adja magát neki, egyszerűen belé ugrik. De annak lehetősége, hogy meghalljuk Isten hívását és válaszoljunk rá, nem csupán rajtunk múlik – elsősorban a Szentlélek, az igazság és a szeretet Lelke működésétől függ. Nem elegendő, ha megjelenünk a találkozón. Ebbe a „találkozóra” első sorban neki kell eljönnie. Ezért az igazi ima Isten ajándéka, a kegyelem és a szeretet ajándéka. Isten kezdeményezésének elégtelen értékelése az imában, annak megértése, hogy az ima a két szerető szív közötti szeretet párbeszéd, karikatúraszerű torzulásokat okozhat, és monológgá változtathat minket, egy kérdésekkel és elvárásokkal teli hosszú listává, amit egy távollevő Istennek mondunk. Ilyen esetben az ember csupán egy kérvényezővé válik, aki vár az ügyei elintézésére. De az Úr Isten nem egy közömbös hivatalnok, aki a benyújtott kéréseket a szabályokkal való megfelelőségük, a megfelelő indoklás és a mellékelt dokumentum alapján fogadja el vagy utasítja el. Ő egy élő, szerető lény, aki vágyik arra, hogy találkozzon velünk, és hallja válaszunkat a hívására; és az imánkban való erőfeszítéseink kifejezik azt a vágyat, hogy ez a találkozás valósággá váljon.
4. Amikor életünkben megszokottá válik az ilyen értelemben felfogott ima, nagyon erősen befolyásolja. Megváltoztatja, gazdagítja, irányt és értelmet ad neki. Nem lehet úgy folytatni az életet, mintha Isten független lenne tőlünk – nem azért, mert Ő kényszerít minket valamire, hanem mert mi magunk vágyunk rá. Mert ki az, aki közömbös lenne a szeretettel, ami felfedi magát előttük? Ki az – még ha menekülne is tőle – végül nem viszonozza a szeretetet? Az ima olyanná teszi, hogy a mi részvényeink a szeretettel fognak járni, és végül semmi nem képes visszatartani szívünket, amikor az a szeretet felé áramlik.
5. Amikor így beszélünk az imáról, észleljük, hogy sok esetben ugyanúgy beszélhetünk a hídról is, és sok mondatban nem kell csak egyetlen szót sem megváltoztatni, kivéve azt az egyet. Ugyanis sok kapcsolódási pont van az ima valósága és a hit valósága között, és mindkettő kölcsönösen erősen befolyásolja egymást. A hit ugyanis nem csupán annak a meggyőződése, hogy Isten létezik, és bizonyos vallási igazságok racionális elfogadása. Ez elsősorban Isten iránti elkötelezettség, bizalom iránta, támaszkodás reá és teljes odaadás. Nem elegendő „hinni Istenben”. Hinnünk kell Istennek is. Nem csupán az ő szavára – hinned kell az ő szavának. Csak akkor tudjuk magunkat, ügyeinket, életünket rábízni. Mert ez a hitélet, így megfogalmazott hit belső bizonyosságot ad nekünk, hogy ő nem tud minket meghiúsítani, és bátorít minket, hogy teljesen rábízzuk magunkat – egyszerűen ugorjunk az ölébe. Az ima alatt hallhatjuk, ahogy Isten szól hozzánk: „Mert a szülő nő elfelejtheti gyermekét, az, aki szereti a méhéből született fiát? És még ha el is felejtene, én nem felejtelek el. A tenyerembe vésve vagy!” (Iz 49,15–16). És erre a szeretetteljes Isten hirdetésére válaszolhatunk hittel és teljes bizalommal, ami különös belső békét hoz magával: „Mint ahogy a kisgyermek az anyja mellett, úgy a lelkem is mélyen annak a dolgának örvendezik, akit hívtunk. Remélj a Pánban mostantól fogva örökké!” (Zsolt 131).
Hinni Istennek és abban, amit mond – szintén imádság közben – azt is jelenti, hogy elfogadtuk a szeretetteljes Isten által nekünk címzett hívást, és válaszoltunk rá. Csak akkor beszélhetünk teljes, autentikus hitről, mert az valóban hatással van döntéseinkre, tetteinkre, életterveinkre. De válaszolhatunk-e a hívásra, amit nem hallottunk? És hallhatjuk-e Isten hívását ima nélkül? Természetesen Istennek vannak módjai, ahogyan minden embert megszólít, de az Istenhez való találkozás szokásos módja éppen az ima. Nem hiszem, hogy jogunk van azt várni, hogy Isten éppen a mi esetünkben csodát tegyen és más módon szólítson meg minket, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tennénk.
6. És így eljutunk a probléma szívéhez, amellyel elmélkedni szeretnénk: Hogyan válik a hit az imádság gyümölcsévé? Egyrészt azt mondhatjuk, hogy az ima a hit kifejezése: nehezen imádkozhatnánk valakihez, akit nem ismerünk el, akiben még hinni sem tudunk. A hit legalább kezdeti formájában szükséges. Ebben az értelemben elképzelhetjük, hogy Teresa anya arra utal, hogy az ima mélyíti a hitet, és az válik a fejlődésének és tökéletesedésének hajtóerejévé. De nem tagadhatjuk, hogy akadnak hitetlen emberek, akik éppen az imán keresztül kapják meg a hit ajándékát. „Istenem, ha létezel, kérlek válaszolj nekem!” – így lehetne összefoglalni az ilyen típusú imát. És Isten nem marad süket, amikor ilyen kétségbeesett kiáltást hall. Az emberi szív vágyaira szeretettel válaszol. Nézzük meg az evangéliumok példáit, amely bizonyítja, hogy ez valóban lehetséges.
7. Így jön Jézushoz az apa, és azt kéri, hogy szabadítsa meg a fiát a gonosz szellemtől és gyógyítsa meg. Ezzel már a tanítványoknál is járt, de ők nem tudták meggyógyítani. Jézus szemrehányással válaszol: „Hitetlen és álnok nemzedék! Meddig kell még veletek lennem? Meddig kell még elviselnem titeket? Hozzátok őt hozzám.” Jézus szenved a mögötte járó hittől, akik csupán a saját hasznukat keresik, vagy a szenzációt. De a párbeszéd folytatódik az apával. Jézus megkérdezi, milyen gyakoriak a betegség rohamai. Az apa újra könyörög, de a válasza felfedi a kis hitét: „Ha te bármit tenni tudsz, könyörülj rajtunk és segíts nekünk!” Jézus válasza: „Ha tudsz? Minden lehetséges annak, aki hisz!” A fiú apja azonnal felkiáltott: „Hiszek, segíts kis hitemen!” Ezt követően a fiú meggyógyul. Jézus hatalmának jelet ad – a gyógyítása célja, hogy megbízhatóvá tegye küldetését és felélessze a hitet az emberekben: „Még ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteimnek, hogy tudjátok és észrevegyétek, hogy az Atya bennem van és én az Atyában” (Jn 10,38). Az esemény után a tanítványok magánbeszélgetés keretében kérdezik Jézust: „Miért nem tudtuk őt megszabadítani a gonosz szellemtől?” Ő azt mondja nekik: „Ez a fajta csak imával űzhető el” (vö. Mk 9,14–19).
Itt látjuk a hit és az ima kettős összekapcsolódását. A beteg fiú apja, akármennyire is hitehagyó, Jézushoz fordul könyörgéssel. Jézus „segít a kis hitének”, és meggyógyítja a fiút. Másrészről látjuk a tanítványokat, akik nem tudják meggyógyítani őt. Mégis „minden lehetséges a hívőnek”. Amikor kérdezik, hogy miért nem tudtak meggyógyítani, Jézus azt tanácsolja nekik, hogy imádkozzanak. Úgy tűnik, a hitük nem volt elég erős, és az ima erősíthette volna azt. Nem csodálkozunk, hogy egyszer Jézushoz fordultak a kéréssel: „Növeld a hitünket” (Lk 17,15).
8. Itt van egy másik példa. „Voltak Kafarnaumban egy királyi hivatalnok, aki beteg fiától szenvedett. Amikor hallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába jön, hozzám ment és kérte, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert már haldoklott. Jézus azt mondta neki: „Nem hisztek, ha nem láttok csodákat és jeleket.” A királyi hivatalnok azt mondta neki: „Uram, jöjj hamarabb, mielőtt a gyermekem meghal.” Jézus azt mondta neki: „Menj, a fiad él.” Az az ember hitt abban a szóban, amit Jézus mondott, és elment. Amikor még úton volt, a szolgái elé mentek és bejelentették neki, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük, hogy mikor múlt el a láz. Azt mondták neki: „Tegnap a hetedik órában múlt el tőle.” Az apja felismerte, hogy ez volt az az óra, amikor Jézus mondta neki: „A fiad él.” Így az apa és az egész családja hittek benne” (Jn 4,46–53). Így először az a hivatalnok hisz: „Hitt a szónak, amit Jézus mondott.” Később „az őmaga és az egész családja hite” – tanúi lettek a csodának, amit Jézushoz intézett könyörgéssel válaszolt.
Több ilyen példa is van. A Jézussal való személyes találkozás, a vele való beszélgetés, az ő tanításainak figyelése, a szeretete és hatalmának bizonyítékai, a nagy tettek megpillantása, amelyeket ő végzett és amelyek bizonyították a hitelességet, mindez a hit forrásává vált. Így hitt a samaritánus nő is, aki az Úrtól kérte a élő víz ajándékát, így végül hitt a kételkedő Tamás is, aki Jézussal való személyes találkozót követelt. Jézus válaszolt ezekre a könyörgésekre, ezekre a vágyakra, pedig... azt is mondta: „Boldogok, akik nem látták és hittek” (Jn 20,29).
9. De használhatjuk ezeket a példákat az életünkben? Jézus már nem jár ezen a földön! Nem találkozhatunk vele oly módon, ahogyan ők, hogy láthassuk őt, megérinthessük őt... Ez igaz, de nem jelenti azt, hogy Jézus nem hatályos közöttünk. Ő „a világ végezetéig veletek vagyok” (Mt 28,20). Küldött nekünk is a Szentlélekét, aki kísér, megerősít és mindenről tájékoztat minket. Jézus nem hagyott minket árván (vö. Jn 14,18). Találkozhatunk vele másrészt az imában. Az imában is működik a Szentlélek, aki „segít a mi gyengeségünkhöz. Hiszen mi sem tudjuk, hogyan és mit kérjünk, de a Lélek maga közbenjár értünk kimondhatatlan sóhajokkal” (Róm 8,26).
10. A találkozás a létező Istennel ima közben, amely egyfajta titok, nehezen kifejezhető szavakkal, egyszerűen elengedhetetlen a hit számára, mivel a hit tárgya nem csupán egy bizonyos számú igazság, hanem végső soron a létező isteni Igazság maga. Hinni Istenben annyit jelent, hogy megismerjük őt, de nem úgy, hogy megtudjuk, hogy létezik és hogyan hívják. Nem az ismeretről van szó. A bibliai értelemben a „poznáni” szó mély ismeretséget, élő kapcsolatokat, közösséget feltételez – ezt a szót például a családi vagy házassági kapcsolatokra használták. Megismerni Istent annyit jelent, hogy megízleljük szeretetét és bocsánatát, hogy közvetlen megállapodást kössünk vele (vö. Jer 31,33–34). Az ilyen a tudás az ő jelenlétének élő tanúbizonysága, az ő szeretetével való találkozás – azaz mindaz, amiről beszéltem, amikor az imát leírtam. Az ilyen tapasztalatot semmi sem helyettesítheti, ezért pontosan az imában, és sehol máshol alakul ki a hit, amint azt most már érthetjük.
11. A hit a hallgatásból születik. Hallgatjuk Isten szavát, amelyben Isten személyesen beszél hozzánk, és elmélkedünk rajta. Hallgatunk a többiek tanúságtételeire, amikor az ő tapasztalataikról beszélnek, amiket Istenélményükről hoznak. Végül hallgatunk Isten hangjára a szívünkben, ahol Ő maga, minden közvetítés nélkül, kifejezi szeretetét. Kifejezi teljesen világosan. Halljátok, hogyan beszélt Hoseás próféta száján, és hogyan beszél ma szívünkben is: „Örökre hozzád kötlek, igazság és jog, szeretet és irgalom által kötlek hozzád. Hűség által kötlek hozzád, és megismered az Urat” (Oz 2,21–22). Isten éppen arra vágyik, hogy ilyen szoros kapcsolat alakulhasson köztünk. De ez nem jelenti azt, hogy rabszolgáink akar minket nyomasztani. Ő mindazonáltal így beszél az Őt körülvevő emberekhez: „Emberi kötelékekkel vonzottam őket, és ezek a szeretet kötelékei voltak. Olyan voltam számukra, mint az, aki az arcához emel egy csecsemőt – lehajoltam hozzá és tápláltam őt” (Oz 11,4). Talán másképp fog velünk beszélni? Amikor ilyen erőszakosan próbál minket magához vonzani, itt csak egy probléma van – csak tőlünk függ, hogy hagyjuk-e, hogy a szeretet kötelékeibe belevonjon minket, hinni fogunk-e Istenben, hogy ezek nem rabszolgaság kötelékei, hiszen Isten maga is a Szeretet. De hogy ilyen hit a szívünkben lakást nyerjen, először meg kell hallanunk azt az érzékeny hangot, ami az ima alatti szív csendjében beszél hozzánk. Isten számunkra egy látszólag ellentmondásos helyzetben jelenik meg – teremtőnk és Urunk szeret minket úgy, hogy – hagyva nekünk a szabad akaratot – olyan szeretettel függővé válik, hogy megengedte számunkra, hogy ne higgyünk benne: el tudjuk őt utasítani, el tudunk kerülni a vele való találkozást. De minél inkább feltárulkozik előttünk, annál inkább mutatja számunkra szeretete mélységét. Amikor megízleljük ezt a szeretetet az imában, kérdés nélkül mondhatjuk: „Megismertük a szeretetet, amely Isten irántunk van, és hiszünk benne. Isten a szeretet” (1 Jn 4,16). Isten számunkra egy nagyon közeli személy lesz, egy jól ismert személy, bár soha nem ismerjük meg őt teljesen, mivel még nem jött el az a idő a teljes szembenézéshez, még nem jött el a menyegző szerződése és a Bárány ünnepe. De képesek vagyunk minden erőnkből megismételni Pál apostollal: „Tudom, kinek hittem!” (2 Tim 1,12). Amikor ilyen helyzetben arról beszélünk, hogy a hit Isten ajándéka, amelyért imában kérünk, az igazán egy banális dolog, hiszen magát az Isten áldozza fel, aki a hitünk tárgya. Teresa anya, amikor a hitről mint Isten ajándékáról beszél, így magyarázza: „Ez a nagy ajándék Isten maga adta nekünk a szentáldozásban, hogy csillapítsa éhségünket” – és ez az éhség a szeretet iránt. Az ő szívéből a nagy hittel dús ima tör fel: „Istenem, csak Te, egyedül Te. Bízom a hívásodban, az inspirációdra. Te nem fogsz csalódást okozni.”
12. Amikor Isten megnyilvánul számunkra és megismerjük őt imában, megerősítjük meggyőződésünket, hogy minden, amit Isten megnyilvánít nekünk, igazság. Meggyőződünk az ő szavának igazságáról, amely a történelem során a Szentírásban megírásra került. Az az Isten, akinek jelenlétét élénken tapasztaljuk, mint a Legnagyobb Igazságot nyilvánít meg előttünk, akiben lehet bízni, akit el lehet fogadni. Ha Isten akit így ismerünk, ez már nem csak a tanítás egy csomagját és programját jelenti, hanem elsősorban az, hogy megszabadít minket, azaz teljessé, véglegessé egyesít minket vele szeretetben, azokat az örök eljegyzéseket, amelyeket már most említ és megígér. Az Úr megbízható és igazmondó tanúként jelenik meg nekünk, amikor már most megengedi, hogy ízelítőt kapjunk abból, amit a jövőre készített számunkra.
Meggyőződünk arról is, hogy Isten megismerése és benne való hit – ez egyszerűen a teljes elfogadása – nem jelent tudás, információk szerzését, logikus gondolkodást és az tartalmának elemzését, hanem egyfajta találkozást vele, egy „megvilágosodás” vagy “zsigeri” tapasztalat útján, amely lehetővé teszi, hogy valamennyire behatoljunk abba a kifejezhetetlen és megfoghatatlan isteni létezés titkába. Az ilyen találkozások során alakulnak ki a személyes kapcsolatok Istenhez, amelyek nem rendszerezhetőek a teológia kézikönyveiben és amelyeket a hit teljességéhez elengedhetetlen ideális kapcsolatok.
13. Amint már kijelentettem, Isten teljessége és végső megismerése később, a végtelenségben fog megvalósulni. Ez nem tudás vagy tudományos kutatáson, vagy racionális gondolkodáson alapul, hanem a szeretet útján történik. Részben ezt most már itt is megértjük. Mindazonáltal reméljük, amit a hit szorosan összekapcsolódik, hogy ez a teljes megismerés részünkre is részese lesz. „Reménységben vagyunk, hiszen a reménység, amit látnak, már nem reménység. Ki hisz abban, amit lát, miért remélne?” (Róm 8,24). Igen, azokban a dolgokban, amelyek a reménységünk tárgyát képezik, csak hinni tudunk a sajátos bizonyossággal, a hit szorosabb megerősítésével, amellyel egyre inkább tapasztaljuk Isten jelenlétét az imában, bár még mindig nem tudunk vele teljesen találkozni és látni őt. Jól tudjuk azonban, hogy a szeretetből táplálkozó hit, akárcsak a szeretet, állandó átalakulásnak van kitéve. Az átalakulások kétféleképpen történhetnek: lehet fejlődés (a hit folyamatosan erősödik) vagy elhalás (a hit gyengül). Úgy vélem, hogy mi, akik itt vagyunk, érdeklődünk, hogy a hitünk fejlődjön. Úgy gondolom, hogy már nincs szükség széles körű indoklásra, hogy az az ima, amelyről eddig beszéltem, egyszerűen szükséges az ilyen fejlődéshez – az ima „szélesíti” a szívünket, amely így egyre inkább képes a szeretetre, azaz Isten megismerésére és befogadására az ő belső terébe, és így a hitünk, amely újabb szeretetteljes tapasztalatokkal gazdagodik, egyre teljessé, tökéletesebbé, gyümölcsözőbbé válik.
A zárszóként hallgassuk meg Teresa anya igéi a hitről: „Bízz Istenben. Éld meg a biztonság érzését, amelyet Isten gondviselése ad. Bízz Istenben. Ő tudja. Ő mindent átfog. Hagyd, hogy próbálja meg a hitedet, és bízz benne. Add meg magad neki. Bízz és higgy.”
(Fordította Růžena Kouřimová)
