P. Saverio Cannistra, OCD
A határok átlépése
Azt gondolom, hogy ha meg kellene mondanunk, mi a misszió,1 és úgy, hogy kifejezzük nemcsak teológiai dimenzióját, hanem egzisztenciális hatását is, azt mondanánk, hogy a misszió mindig akkor van jelen, amikor egy „határ átlépésére” hív minket. Tudat alatt a missziót az úttal és a kalanddal kapcsoljuk össze. Valójában azonban a missziót az a látogatás jellemzi, amikor a számunkra ismert területből egy számunkra idegen területre lépünk át, amelyet el kívánunk foglalni. Ebből a szempontból léteznek – és le kell küzdenünk – határok, nemcsak földrajzi, hanem társadalmi-gazdasági, kulturális, etnikai és egyre inkább generációs is. Az határok átlépésétől félünk. Ez a cselekedet bátorságot igényel az környezet ellenállásának leküzdéséhez, belső erőt ahhoz, hogy lemondjunk arról, ami számunkra biztosítékot és védelmet jelent, és mindenekelőtt az a vágy, hogy elérjük a másik embert, hogy a közelállónkká váljunk.2
De elsősorban a misszió teológiai lépés, amelyet nem azok tesznek, akik emberileg erősek és erényesek, hanem inkább azoké, akik szegények, akik hisznek, azaz akik életüket Isten kezébe helyezik, akiről tudják, hogy szeret és vezeti őket.
Ezt a teológiai gyökeret szeretném hangsúlyozni. A keresztény vagy a szerzetes nem misszionárius, mert azt akarja, hogy az legyen, nem misszionárius csak azért, mert érzékeny a szociális kérdésekre, mert szegényebb és radikálisabb életet akar élni, vagy mert szereti a kalandot, vagy mert valahogyan menekülni szeretne a körülötte lévő nehézségek elől. Bizonyos, hogy a misszióra vonatkozó döntésben és ezekben a típusú motivációkban gyakran van szerep és érték, de – akárcsak minden más „emberi” ok – ezeknek is tisztulniuk és fejlődniük kell. A legautentikusabb és legradikálisabb megértése a missziónak nem a testből, hanem a Lélekből származik, ami azt jelenti, hogy a Krisztussal minket összekötő kötelékből árad. Ezért nem lehet igazi keresztény az, aki nem misszionárius. Misszionárius vagyok abban az értelemben, hogy már nem saját magamnak élek, már nem kormánya vagyok az életemnek, hanem Őtől kapom azt, megújítva az értelmét és azt, ahogyan önmagamra nézek. A misszióm Jézus Krisztus missziójának a meghosszabbítása, akit véghez vitt velem, amikor eljött hozzám, találkozott velem, és a szövetség által, amely megváltoztatja létem folyását, magáévá tett. Ha az életemet már nem egyedül élem, hanem életem egyetlen értelme, hogy „az életem Krisztusban” legyen, ahogyan Szent Pál mondja,3 elképzelhetetlen, hogy egy ilyen életet ne úgy értelmezzünk, mint küldetést, missziót. Amit von Balthasar mond Jézusról: hogy az ő személye egybeesik a küldetésével, azaz hogy az ő lénye valójában a küldetés-lét, az érvényes minden olyan emberre, aki Krisztusban él, minden olyanra, aki új teremtés, újonnan született Krisztus teste.
Ezek a krisztológiai és antropológiai megfontolások nem puszta spekulációk. Segítenek minket abban, hogy a misszió alapját újból elhelyezzük a Jézus Krisztushoz való tartozás, a vele való szövetség, az Ő akaratának való engedelmesség révén. Ahogyan a hívás nem a választásról, hanem a kiválasztásról szól, úgy a misszió sem a mi döntésünk, amely során bátran előre lépünk, hanem a válasz arra, aki minket küld, emberi biztosítékok, eszközök vagy erények nélkül, hanem annak az ígéretéhez szorosan alkalmazkodva: „Veled leszek.”4
Ezért könnyen megérthetjük, hogy a missziónak folyamatosan erőre, motivációra, fényre és megkülönböztetésre van szüksége, és ezeket a „misszionárius” és az Őt küldő Úr közötti párbeszédből kell merítenie. Túl gyakran gondoljuk azt, hogy a misszió egy olyan munka, amelyet el kell végeznünk és a magunk emberi kritériuma szerint kell fejlesztenünk, és nem teret adunk annak, amit az Úr szeretne nekünk mondani, amelyet felajánl nekünk a csendes imában, lelkiismeretünk mélységeiben vagy a közösségünk megkülönböztetésében, amely az Ő nevében gyűlt össze, és amelyről megígérte, hogy a középpontjában jelen lesz. Ha csupán saját megszokott sémáink szerint haladunk, kockáztatjuk, hogy nem észleljük a megerősítési lehetőségeket, amelyek a jelenlegi világban való jelenléthez és az evangélium hirdetéséhez vezetnek, lehetőségeket, amelyek valószínűleg prófétaiak és jobban megfelelnek a karmelita hivatásunknak.
Félelemmel teli misszió
Bevallom, hogy amikor az évek során (általános főnökként való tevékenységem alatt) az egész világon utaztam, sok testvérrel találkoztam, akik keményen dolgoznak, önfeláldozóan próbálják biztosítani a hívők számára az Ige hirdetését, a katekézist és a szentségeket, mindezt néha nagyon nehéz helyzetekben, akár a gyalogosan megtett kilométerek tucatjaival, a hőségben vagy a hidegben, betegség és az élet szenvedései ellenére, amelyek hiányolják a nyugati világ kényelmét. Mindazért, amit tesznek, hálát adok Istennek és testvéreimnek. Ugyanakkor nem tudom elrejteni azt az érzést, hogy a misszió gyakran úgy néz ki, mint a plébániai pasztorális munka, amely segíti a helyi egyházat, amikor a papok száma kevés, és a hívők száma nagy. És nem világos, miben rejlik az a specifikus, amitől a misszió kiemelkedik. Nyilvánvalóan a különböző társadalmi-gazdasági és kulturális feltételekből adódó eltérés létezik, de a misszió csak ennyit jelent? Csak annyiról van szó, hogy áthozzuk a nyugati templomokban végzett munkát más helyekre? Egyébként a mi régi világunkban, amelynek antik keresztény hagyománya van: elegendő az, amit a templomainkban és közösségeinkben teszünk ahhoz, hogy azt missziónak tekintsük? Milyen határokat kell átlépnünk, ha ez a valódi missió meghatározó jellemzője?
Talán furcsának tűnik, de nem tudom elkülöníteni a határ átlépésének gondolatát a harc tapasztalatától. A határokat általában védeni szokták, és nem lehet átlépni őket anélkül, hogy háborúba ne lépnénk a védőikkel, azokkal, akik bennünket a különbségben tartanak. A szokásos pasztorációnak, a kialakított egyházi struktúrák békés adminisztrációjának, és a missziónak a különbsége megítélésem szerint abban a harcban rejlik. Ebben az értelemben a misszió Jézus szavainak valóra váltása: „Nem békét hozni jöttem, hanem kardot” (Mt 10,34). Jézus kardja nyilvánvalóan a lázadást jelenti az emberi és isteni terv ellenségeivel szemben. Az, hogy Jézus kardot hozott, valóban így van, amíg ezt nem követték el, hogy Jézust megölték. A misszióját/küldetését valóban valós veszélynek tekintették, amely aláásná a meglévő rendet, és ezért bármilyen áron meg kell állítani. Tudjuk azt is, hogy Jézust csak e Lélek ajándéka révén követhetjük, aki a védtelen és gyenge embereket erő és bátorság példájává tudja változtatni.
Amikor azt mondom, hogy a keresztény küldetés mindig tartalmaz egy harci, konfliktusos aspektust az ellenséges erőkkel, nem hirdetek semmiféle teológiai vagy ideológiai opciót. Azért szeretném a keresztény létünket a történelembe helyezni, és emlékeztetni arra, hogy a hirdetésnek vagy egyszerűen csak a Isten országának és Jézus Krisztus evangéliumának a tanúbizonyságának milyen hatalmas hatása van a világra. Amikor a világban most a legnagyobb aggodalmat keltő területre gondolok, a Közel-Keletre, nem tudom elfelejteni a keresztény tanúkat, akik itt haltak meg, miközben a másik embert hűvös harccal próbálták átlépni, amely meghaladja a vallások határait. Nyilvánvalóan különös figyelmet fordítok a tibhirine-i vértanúkra, de nem csak rájuk. Valójában mindenki, aki valóban szeret, kockázatot vállal. Belép egy olyan területre, amelyet a másik véd, és „félelmetes módon” közelít a másikhoz. Ez a közelítés csak abban az esetben lehetséges, ha a másik ember emberi mivoltát le tudjuk választani attól, ami megkötözi. Ebben az értelemben a missziónak és az evangélium hirdetésének magában kell foglalnia az embert a kötelékekből való „felszabadítását” is, a saját emberi mivoltától való eltávolítást.
Úgy tűnik számomra, hogy ebben az értelemben a missziónk kissé „félelemmel teli”, kissé megrekedt, berögzült a szokásos plébániás és szentségi pasztoráció keretei között. Olyan, mintha hiányozna belőle Illés tűze, vagy az a tűz, amelyről Jézus beszél: a láng, amely világosságot ad az embernek és felmelegíti, de égeti is mindazt, ami Isten akaratának ellenáll. Magamtól is megkérdezem, hogy van-e bennünk ez a tűz, hogy már nem maradt-e belőle csak egy (kicsi) láng, amely a hamu alatt parázslik. Fel kell fújnunk ezt a tüzet, vagy inkább: engedni, hogy a Szent Lélek fújja belé. Hogy az a láng újból fellángoljon bennünk és átívelje a környezetünket.
Ferenc pápa mindenkit arra hív, hogy „jussanak el önmagukból”. Az egyház, amely önmagával foglalkozik, a tükörben nézegeti magát, megbetegszik, megronthatja magát. Az élő és egészséges egyházat az adja, hogy elmegy a másikhoz a misszió dinamizmusában. Ferenc pápa még kardinális Bergoglio korában mondta, hogy Jézus, aki az egyházon belül és minden keresztényben kopogtat, nem kívülről teszi ezt, hanem belülről, hogy kinyissuk neki az ajtót, és hagyjuk, hogy kimenjen, folytathassa a küldetését a világgal, a legeldugottabb perifériák felé. Újból fel kell fedeznünk az evangelizálás örömét, erejét és bátorságát, amely nem csupán egy tanítást képvisel, hanem egy személyt, ahogy a Benedek pápa sokszor hangsúlyozta. „Az evangelizálás annyit jelent, hogy másoknak a megváltás örömhírét hozom, ami egy személy: Jézus Krisztus. Amikor találkozom Jézussal és megértem, hogy Isten mennyire szeret, és Ő nekem elhozza a megváltást, bennem nemcsak vágy születik, hanem szükség van arra is, hogy mások is megismerjék Őt.”5
A Karmel, éppen azért, mert Jézussal való kapcsolatra összpontosít, az Ő feltámadott emberi mivoltával, jelentős mértékben hozzájárulhat az egyház missziójához és új evangelizálásához. Teréz Jézusról, Teréz a kis Jézusról és sok testvér és nővér ezt mutatja nekünk és hív minket, hogy elérjük hivatásunk csúcsát. Könnyű elkeseredni, gyakori kísértés, hogy lejjebb mérjük a lécet, a horizontunkat csökkentsük a kényelmes hazai méretekre, ahol nyugalomra találunk. De nem ezért jöttünk a Karmelbe. Azért jöttünk, hogy szeressünk, és ehhez nem lehet eljutni, hacsak nem adjuk életünket annak tanúságára, hogy ez az élet mennyire szeretett és érdemes a szeretetre.
Olaszból fordította: Martina Vintrová
