Adrienne von Speyr (1902–1967)
Máskor nem kell magam rávennem a imádságra, de ma úgy érzem, hogy komoly döntést kell hoznom, hogy egyáltalán elkezdjem; az Istennel való beszélgetés természetessége eltűnt. Amikor kezdeni akartam, úgy tűnt, hogy teljesen egyedül vagyok, és hogy senki nem válaszol, ugyanakkor hiányzott valamiféle támogató légkör a szóhoz. Ez nagy csalódás volt. Olyan volt, mintha az, akit eddig szerettem, a megkeresésemre sem reagálna.
Megkérdeztem magamtól, vajon ez a »sivatagság«, amiről annyit beszélnek; de nem csupán arról volt szó, hogy »semmi nem közeledett«, hanem egyfajta megfosztottságról, valami mínuszról; kevesebb volt, mint ha egyáltalán nem imádkoznék. És lehetetlen volt kideríteni, mitől fosztottak meg. Eleinte inkább személyes élmény volt, fokozatosan egyre inkább objektív valósággá vált.
Aztán láttam az Urat, amint megpróbál imádkozni a kereszten: »Miért hagytál el engem?« A korábbi tapasztalataim már jeleztek valamit, de most végtelenül üresebb és reménytelenebb volt. Isten már nem válaszolt Istennek. Az Atya hallja a Fiú kiáltását, de nem reagál rá. Az Atya hallgatása szükségszerűen a Fiút a legmélyebb magányba taszítja; meg kell ízlelnie a kelyhében lévő utolsó cseppet, ami sokkal keserűbb, mint a többi. A szomjúság a kereszten, a fájdalom, a világ megvetése, a tanítványok elhagyása: mindez szinte semminek számít az Atya válaszának hiányában. Mindez elviselhető lenne, ha az Atya megerősítené és ott lenne mellette. Korábban a Fiú mindig tudta az Atya megerősítéséről. Most már véglegesen nem tudhat róla. Ez sokkal rosszabb, mint a szeretet, ami elhalt.
Az Atya létezése közben a elhagyatottság szempontjából fel van tételezve. Amit az Atya tesz, rosszabb, mint ha nem lenne jelen, mint ha eltűnne. Ez egy aktív cselekvés a válaszadás elmaradásával.
A megölelt Fiú élete egyre üresebbé válik, míg a végső tapasztalat azt mondja neki, hogy elérkeztünk a végső határhoz, hogy »elkészült«. A halálból először az alvilágba megy, nem az Atyához (»Még nem mentem fel az Atyához«) (1). A pokol, ahová most alászáll, alapvető és szükséges kerülőút az Atyához vezető útján.
(1) János 20,17.
(Adrienne von Speyr, Kreuz und Hölle I., Einsiedeln 1966; fordította: Norbert Žuška, OCarm.)
