A sivatag tapasztalata
A karmeliták megértették, hogy Krisztus jelenlétének és munkájának folytatása a gonosz hatalmaival való harcot jelenti, különösen azok legrafináltabb formáival szemben. Az első karmeliták ezt a szükségességet a keresztes hadjáratok kontextusában értették meg.
Szent Terézia Avilai számára reformjának szívügye volt a Kármel hegyén eltöltött első, idealizált napok lelkesedésének visszaállítása. A legújabb formai kézikönyv az egész rend számára (1) a karmelita spiritualitás e aspektusát a következőképpen írja le:
A korai karmeliták sivataga szó szerint értendő sivatag volt: egy üres hely egy bizonyos tájon. Ezzel párhuzamosan azonban feladták a kitaposott utakat, hogy a Tűzhely Országában mint idegenek éljenek, és a kontemplatív életnek szenteljék magukat. Megosztották a keresztes hadjáratok spiritualitását és a 12. századi »Jézus Krisztus követése« (obsequium Iesu Christi) spirituális mozgalmait, amely számukra a »jeruzsálemi zarándoklattal« (peregrinatio hierosolimitana) elsődlegesen Krisztus, a keresztre feszített Jézus követését jelentette, aki önmagáról lemondott és meztelenül meghalt a keresztfán.
Amikor elhagyták a Kármel otthonos sivatagának biztonságát, magukkal hozták a belső tapasztalatot (sivatag). Koldusrendé váltak, mert a szegénység mozgalmaiban a saját lelki programjukkal közeli tapasztalatot ismertek fel. A »minden biztosíték nélküli szegénység« (paupertas incerta) másfajta felszabadulás volt az összes biztosíték alól, és teljes átadást jelentett az Úrnak. Ismét idegenekké váltak, és ezért világosabban kellett meghatározniuk a »karmelita« identitást. Élniük kellett történet nélkül, amely a megalapításra utalhatott, történelmi karizmatikus alapító nélkül, pontos mivolt nélkül. Szellemi sivatagot kellett létrehozniuk a szívükben, és a puszta hit férfivá kellett válniuk. (RIVC 1988, cikk 24–25)
Szent János a Keresztről, a legjobb karmelita hagyományra támaszkodva, leírja a Kármel hegyére való feljutást, és nem rejti el, nem is maszkírozza a közel Isten közelségének életének nehéz követelményeit, különösen annak fejlettebb fokain. Ezekben a radikális követelményekben, amelyeket híres »nadas« (azaz semmi) szimbolizál, Szent János nem ismer kompromisszumot. Mint spirituális vezető, aki mélyen beleszeretett Istenbe, de aki teljesen elkötelezett a vezetettek iránt, gyors és biztonságos utat akar mutatni számukra az »egyetlen szükséges« felé. Sajnálja, hogy gyakran még a lángoló szerzetesek is gondosan kerülni próbálják a közvetlen utat, és inkább saját ízlésük szerint választhatják a könnyebb utakat, amelyek azonban gyakran lehetetlenné teszik számukra, hogy elérjék a hegy csúcsát, magát Krisztust. Szent János rámutat számos akadályra az úton, és folyamatosan azt tanácsolja, hogy váljanak el mindentől, ami nem Isten – minden erőfeszítésünk céljától. Mélyen gyökerező írásokban, a patrisztikus hagyományban és a karmelita iskolában, a szent hangsúlyozza: Isten az egyetlen abszolút, minden más relatív. De Istenben és az ő akaratának megfelelően minden más valódi jelentőséget és fontosságot kap. És ha megértjük, hogy mindezek csak relatív érvényeséggel bírnak, akkor ez a többi az úton még nagy segítséget is nyújthat.
De hogyan érhetjük el ezt a sivatagot, ezt az elszigeteltséget? A formálásra vonatkozó irányelvek tömören összegzik – a mai nyelven – a karmelita nézetet erről a kérdésről: a karmeliták
az eredeti fizikai sivatag elhagyásával belső sivatagot kellett létrehozniuk a folyamatos lelki önkiürítés folyamatán keresztül, fokozatosan elhagyva az emberi támaszokat és mindenféle anyagi, ideológiai vagy szellemi biztosítékot. A karmelita sivatag tehát elkerülhetetlenül spirituális és misztikus sivataggá válik: a hit és a szeretet sivatagává.
Ez a sivatag bizonyára keményebb, mint az első, mert itt a folyamatos és soha véget nem érő önmegtagadás folyamatáról van szó. A karmelita hagyomány ezt a folyamatot különféle módokon írta le, például »a szív tisztasága« (puritas cordis) és »Istenért szabadnak lenni« (vacare Deo) kifejezésekkel. Ezek a kifejezések Istennek való teljes odaadást és a fokozatosan a saját magunktól való kiürülést fejezik ki. (Uo., cikk 27)
A karmelita élet jelöltjei megtanulják a sivatag tapasztalatának fontosságát:
A sivatag a karmelita spiritualitásban a kontemplatív élet. A lelki átalakulás folyamatában (ami annyit jelent: a kontemplatív életben) kiürülünk mindattól, amivel foglalkozunk és amire szükségünk van, és Isten által megtelítődünk – így csak ő érdekli minket. A magunkról való meghalás és Istenben való újjászületés tehát tökéletesen egybeesik. Ebben a sivatagban találkozunk az isteni értékekkel, amelyeket semmilyen emberi igyekezettel nem lehet megismerni vagy elérni.
A hitvallás szerint: »él az Úr, akinek színe előtt állok« (vö. 1 Királyok 17,1)... a sivatag kizárólag Isten működésének eredménye; csak akkor lépünk be benne, ha Isten vezet bennünket oda, és mindaz, amit mi tehetünk annak eléréséért, az: megnyílni Isten működése előtt. Ez a kiürítő folyamat a sivataghoz tehát lehetetlen közvetlen isteni beavatkozás nélkül; a sivatag minden ember számára »hely«, ahol Isten belép az emberi történelembe a folyamatos megtestesülés folyamatában. (Uo., cikk 28)
(1) A Ratio Institutionis Vitae Carmelitane /RIVC/ 1988-ból, a legújabb RIVC 2000-ből származik.
Forrás: Kármel a cseh egyházban
Szerző: Redemptus Valábek, OCarm.
Kiadta: KNA
