Fr. Desiderio García Martínez, O.Carm.
3. Miben áll a formáló feladata
Arra vonatkozik, hogy a gyakorlati életben elsajátítsunk egyfajta misztagógiai itineráriumot [köznyelvben „útiterv”] (vö. RIVC 58), amely lépésről lépésre a szabadság felé irányítja a jelöltet (vö. RIVC 13; 16; 22; 56), így vezeti őt az Isten iránti szeretet egységéhez. Ennek az itineráriumnak a jelentését három szóban lehet összefoglalni: nevelni, átalakítani1 és kísérni. E három küldetést nem lehet elszigetelten kezelni, nem lehet őket elválasztani, mint ahogy a virslit is kettéosszuk. Sőt, a megadott sorrendet nem szükséges szigorúnak tekinteni. Tudjuk, hogy aki nevel, egyben átalakít és kísér is. És aki átalakít, az nevel és kísér. Aki pedig kísér, az együtt nevel és átalakít.
3.1 – Nevelni
2007. január 12-én a Washington Post különleges kísérletet végzett, amelynek célja az volt, hogy értékelje az átlagos észak-amerikai állampolgár művészi ízlését. A kísérletnek le kellett lepleznie, hogy a hétköznapi ember hogyan képes észlelni a szépséget. Ezért megkérték Joshua Bell-t, a mai kor egyik leghíresebb hegedűművészét, hogy öltözzön elhasználódott farmernadrágba, vegyen fel egy baseballsapkát, és egy washingtoni metróállomás előcsarnokában, mint utcai koldus, játsszon el néhány részletet egy elképesztő koncertből a bostoni Symphony Hall-ban, ahol nemrégiben szólistaként szerepelt. Következő reakciója nagyon ismert: „Fura érzés volt,... az emberek teljesen ignoráltak.” Amikor megkérdezték, mi volt a legmegdöbbentőbb számára, mosolyogva azt mondta: „Aznap reggel a Stradivari hegedűk, amelyek árára 3,5 millió dollárt becsülnek, összesen 32 dollárt és 17 centet kerestek.” Nemcsak hogy ez az élmény nem hagyta őt közömbösen. Ekkor tudatosította, hogy sokszor: „a közelünkben a legrendkívülibb dolgok történnek, és mi észre sem vesszük őket.”
Csak az a formáló – nevelő, aki hagyja, hogy az evangélium vezesse az érzéseit, képes észlelni az Isten szépségét, amely a jelölt belső világában tükröződik. Ő észlelni fogja a szépséget akár egy olyan embernél is, aki nem tűnik túlságosan vonzónak.2 Ahhoz, hogy a formáló egyben közvetítő is lehessen, kontemplatív személyiséggé kell válnia, és ezzel óriási felelősséget vállal. Kontemplatív módon kell képesnek lennie arra, hogy bizonyos szellemi megfontoltsággal képes legyen megkülönböztetni és felfedni (vö. RIVC 58a) az Isten működésének jelenlétét azokban, akikre rábízták. „A Szépség és a Rútság egy napon elmentek fürödni a tengerhez. Mindketten levették a ruháikat és a parton hagyták őket. Először a Rútság jött ki a vízből, és ravaszul magára öltötte a Szépség ruháit. A Szépségnek, miután másodikként lépett ki a vízből, csak a Rútság rongyai maradtak. Azóta a Szépség és a Rútság álcázva járják a világot, és csak a kontemplatív szemek nem keverik össze őket.”3 A Rútság elrejthető sminkek és egyéb arcfestékek alatt, vagy plasztikai sebészettel is eltüntethető. (vö. O. Wilde, A Dorian Gray képe). Hány olyan ember rejti el a mi Urunk szépségét egy látszólag csúnya héj alatt, a szomorúság és szenvedés mögött! Őket Isten optikáján keresztül kell nézni.
A formáló közvetítő feladata elsősorban nevelni. A formáló nevel (a latin ige eredeti jelentését tekintve educare / nevelni azt jelenti: ki-vezetni / e-ducere). A formáló „kihoz, kiemel, eltávolít” a rábízott belsejéből szépséget, jóságot, igazságot. Mindez [értékes], amivé a személy válik, akár tudatában van, akár nem. Az ő konkrét életének történetében, sérüléseiben és gyengeségeiben, képességeiben, tehetségeiben, adottságaiban. A formáló ezt azért teszi, hogy a másik jobban elmélyedjen önmagában, megismerje önmagát, és lépésről lépésre a szabadság felé haladjon. Nevelni annyit jelent, hogy a másikat arra tanítjuk meg, hogy belenézzen önmagába, hogy „az igazságban járjon” (vö. 6 H 10,7). Szent Terézia azt állítja, hogy: „vannak olyan lelkek, amelyek annyira betegek és hozzászoktak ahhoz, hogy csak a külső dolgokkal foglalkozzanak, hogy nincs orvosság, és úgy tűnik, hogy egyáltalán nem képesek belépni a belső világukba. (...) És ha ezek a lelkek nem igyekeznek megérteni és orvosolni nagy nyomorúságukat, valószínűleg sóoszlopokká dermednek, mert nem fordították a fejüket saját maguk felé...” (1 H 1,6.)
Azáltal, hogy a formáló nevel, egyszerre segíti a jelöltet, hogy az emberi szívét óriási barlangként értelmezze, amely sok mindent befogad, de csak Isten számára lett teremtve, és csak Ő tudja teljesen betölteni. Amit a formáló küldetése a lelki kísérés során megnehezít, az a tény, hogy nagyrészt nem vagyunk tudatában (mivel „tudattalanok”) minden Isten helyettesítőnek (bibliai terminológia szerint bálványok) vagy (ha a lelki kísérés pszichológiájából és antropológiájából kölcsönzött kifejezést használunk) minden igénynek. Az, hogy ezeket felismerjük, fokozatosan elfogadjuk és végül integráljuk, nem jelenti azt, hogy szükségszerűen behatolunk a lényünk „mély középpontjába”. Ez a középpont csak Istené: „Isten olyan, mint egy forrás, ahonnan mindenki annyit merít, amennyit a saját edénye befogad, (...) az edény, amelyet úgy teremtettek, hogy végtelen mennyiséget fogadjon be.”4 Ezt az életünk kutát sok minden elboríthatja – érzések, társadalmi elismerés, saját függetlenség, kontroll, tudás, rend, mások manipulálása, saját szexualitásunk kielégítése, élvezetek, siker. De lehetetlenség – figyelmeztet Szent János a Keresztelő – ezt a „lényeges mélységes barlangunkat” teljesen betemetni, mert „semmi kevesebb, mint a végtelen nem tölti be” (ŽP 3, 18).5 Csak Isten végtelen. Nevelni annyit jelent, hogy segíteni a másikat eljutni ehhez a tudáshoz. De nevelni annyit is jelent, hogy olyan tervet készíteni, amely a jelölt igényeire kifinomult, hogy feltárja, mely igények a gyakoribbak, melyek ismétlődnek, hogyan hatnak és kölcsönhatásba lépnek.
Ahogyan az igényeket elfogadom és integrálom az életembe, egyben tudatosítom, hogy sok helyzetben ezt tudattalanul teszem. És bár az igények részben korlátozzák a szabadságomat Krisztus követése során, az Őért való életemre vonatkozó döntésem objektíve nem fogja megingatni. Azáltal, hogy [róluk] az értelmem lemond, feszültséget hoz az életembe. De ez nem hátrányos. Ellenkezőleg. Az ilyen feszültség jellemző a zárt felnőtt személyiségre, aki köteleződött el a saját döntése mellett, mert ez segíti a magasabb értékekhez való eljutást. Előfordul, hogy nem mindenért, ami az életemben történt, tartozom felelősséggel. Például egy bizonyos labilitással, kényszerítésekkel vagy változékony szándékokkal küzdök, ami valószínűleg korábbi sérülések terméke, amelyekért nem tehetek. De amiért felelős vagyok, az a jelenlegi hozzáállás, amelyet a gyengeségeimhez – beleértve a múltból hozottakat – viszonyulok. Az, hogy tudni kell felelősséget vállalni, bátorságot jelent annyira, hogy egyenként elfogadjuk gyengeségeinket. Ez segít abban, hogy ne dramatizáljam túlságosan az életem történetét, hogy meggyógyítom sok sérülésemet, megtanuljam az igazságot, és az legyek, aki vagyok. Ellenkezőleg, aki tagadja gyengeségeit, az arra kényszerül, hogy továbbra is cipelje őket. Aki figyelmen kívül hagyja gyengeségeit, nem tesz mást, mint hogy megszilárdítja azokat.6
Hogyan lehet lemondani a számunkra nem kielégítő dolgokról? Ha nincsenek szilárd „értékek”, amelyek vonzanának minket, gyakorlatilag nincs is lehetőségünk a szilárd lemondásra. Az egyetlen lehetőség (ahogyan az alábbiakban látni fogjuk) az a pillanat, amikor valami sokkal jobbat kínálnak nekünk, mint amire jelenleg vágyunk, nevezetesen Isten transzformáló szeretete. Szent János Keresztelő ezt a gondolatot azzal szemlélteti, amikor egy gyermek egy veszélyes tárgyat (kést) tart a kezében. Teljesen értelmetlen, hogy ebben a pillanatban az anya hosszú vitákat vagy előadásokat tart arról, hogy hogyan is árthat a gyermeknek, hogy milyen veszélyes dolog ez, és megpróbálja arra kényszeríteni, hogy engedje el a kést. Szent János ezt a képet zárja: jobb, ha a gyermeket valami jobbra csábítjuk (kínálnunk neki édességet), hiszen így azonnal elengedi azt, amit szorít, és megragad valami más után. „Mint amikor a gyermektől el akarunk venni egy dolgot, másikkal kell lekötnünk, különben sírni fog, ha üres marad a keze” (3V 39, 1). Szent János Keresztelő egy másik egyszerű és kifejező példát is felajánl: „Nem számít, hogy a madár vékony vagy vastag fonállal van megkötve, mert ameddig bármelyikhez is kötve van, nem tud repülni, amíg el nem szakad. Igaz, hogy a vékony fonalat könnyebb átvágni; de bármi is legyen a helyzet, ha nem vágja el, nem fog repülni. Így van a lélek esetében, aki valamin ragaszkodik” (3V 11, 4).
Ebben az értelemben a nevelés (educatio) saját Atyánk, Teremtőnk sajátja (vö. Gn 1; Ž 139). Ő ugyanis „kimozdít”, „felszínre emel” és a tudat szintjére hozza mindazt, ami valójában az ember. Ha ebből a nézőpontból nézzük, akkor a nevelési hatás a megismeréshez és a teljes önmegvalósításhoz vezet. A saját életünkkel való megbékéléshez és a múltbeli sebek gyógyulásához vezet. Isten népét neveli azáltal, hogy az Ő „erős kezével, kinyújtott karjával” (Dt 4,34 és mások) kiemeli őket az egyiptomi rabságból és szeretet és irgalom kötelékeivel köti magához (Oz 11,4). De ahogyan az apa figyelmezteti a fiát (vö. Dt 1,3), ugyanúgy Isten is megfeddő szavakkal kormányozza népét, hogy elvezesse őket a megígért földre és a szabadságra. Tehát nevelni annyit jelent, hogy részt venni Isten teremtő munkájában. A nevelés által átalakulunk és változunk. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a teremtés során haladunk a nem-állapotból a létezés felé. Mindez a kegyelem, amelyet kaptunk.7 Ha azonban megpróbálunk kiszabadulni Isten kezéből, a „régi ember” bennünk újból ellenszegül a Teremtő hatásának. Szent János Keresztelő ezt az alábbi elmélkedésben illusztrálja. Nagy csodálattal nézzük, hogy Isten a semmiből teremtette az embert. Sokkal nehezebb, hogy Isten az embert megújítja. E különbség miatt „semmi” nem ellenszegült a Teremtőnek: „...mily többet tesz Isten, amikor tisztává és megtisztává teszi a lelket e szembenállásoktól, mint amikor a semmiből teremtette” (1V 6,4)! Azért teremtettük, hogy a Paradicsomban „járjunk Istennel” (vö. Gn 5,24). Átalakítani – tehát „újra teremteni”8 – annyit jelent, mint nevelni (vagyis vezetni) a közreműködésre Isten művében.
A spanyolt nyelvről lefordította: Kučerová Jaroslava
