(P. Keese Waaijman, O.Carm. alapján)
3. elem: Isten fegyverzete (18–19. fejezet)
Rendszeresen nézve a 18. és 19. fejezet a skopos-tól a telos-ig terjedő átmenetet jelenti. Miután Albert előírta a karmeliták közössége számára az alapvető felszerelést az életükhöz,1 és előírta azokat az alapvető gyakorlatokat, amelyek a megszentelt élethez tartoznak,2 amelyek mind a szív tisztaságát célozzák (mint skopos), most arra kötelezi őket, hogy a virtusokban való gyakorlásra. Csak ezen Isten tulajdonságaival való felöltözés révén tudjuk megállni a szellemi harcban és a megpróbáltatásokban. A transzformációnk folyamata itt mélyebb szintjét érinti lényünknek, ugyanakkor lehetőséget nyit a mélyebb kísértésekre és fenyegetésekre is. Vegyük észre, hogy az előző fejezetekhez képest Albert itt nemcsak relativizálja: nincs itt semmi: „... ahol ez könnyen megőrizhető”, „ha szükséges...”, „ha ez könnyen alkalmazható...”, „igény szerint...” stb. Isten fegyverzete (a virtusok élete) itt kompromisszum nélkül, kivétel nélkül van előírva. Mindig és mindenhol szükséges, levetkezni azt a szellemi halált jelentené.
Isten fegyverzete mint irodalmi motívum
Isten fegyverzete viszonylag gyakori téma. Közelebbről megvizsgáljuk négy történelmi környezetben.
A) Isten harcosként való leírása, aki népéért harcol: Izrael legkorábbi tapasztalata és folytonosan énekelt hagyománya a következő: az Úr megszabadítja népét azoktól, akik elnyomják őt (lásd: Ex 15). A prófétai iratokban Isten harca legyőzi a külföldi isteneket. Ezekben a szövegekben Isten mint harcos „öltözik fel” (Iz 59,17; 5Móz 32,39–42; Zsolt 60,9 stb.), így Isten fegyverzete az a fegyverzet, amit Isten visel. Azok a hozzáállások, amelyeket az Regulá javasol, Isten tulajdonságai. A karmeli pusztákon, a keresztes háborúk idején, bizonyára a „Jézus Krisztus iránti engedelmességben élni” és az „Isten fegyverzetét felölteni” azt jelentette, hogy konkrét vallási és politikai álláspontot kell elfoglalni: harcolni hűbéresként az Úr vezetésével, megszabadítani vagy megvédeni a szent helyeket - Jézus Krisztus örökségét.
B) Az emberek eszkatologikus isteni harcot vívnak: a kumráni közösség, amely papokból, levitákból és más istenfélő hívőkből állt, 130 körül a Kr.u. előtt elvált a Templomtól, és a Holt-tenger sivatagába húzódott vissza, hogy felkészüljön a régi világ közeledő végére. Határozott - valódi - (!) harcot vártak, amelyet a világ fiai - Isten által fegyverezve - a sötétség fiainak és Beliálnak vezetnek. E harcot a „Háborús tekercs” (I QM VI, 16/VII,6) írja le. Számunkra tanulságos, hogy Isten fegyverzete az eszkatologikus helyzetben alkalmazva van, amikor a démoni csapdák életveszélyesek, amikor elérkezik az utolsó idő, a tisztulás és próbák ideje, amelyben a szellemek megítélhetők: a valóság és a hazugság, a fény és a sötétség „kiemelkednek”.
C) A keresztény közösség Efeszusban: az Efézusi levél közvetlen háttérként szolgál az Regulának. Az író megmutatja a helyi keresztényeknek, hogy feladatuk az, hogy életre-halálra szóló harcot folytassanak a természetfeletti és mennyei démonikus hatalmak ellen. Ehhez pedig fel kell öltözniük, mint nehézfegyverzetű harcosok – Isten fegyverzetével. Azonban a fegyverzet itt képletesen értendő, mesiás értékekről van szó, nem háborús eszközökről. A védelmi fegyverek (páncél, pajzs, sisak) említése mellett jelentős teret kapnak azok a felszerelés elemei, amelyek nem közvetlenül katonaiak (övh, lábbeli...).
Az Efézusi levélben Isten fegyverzete, amelyet Isten az embernek ad, kettős jellemzővel bír. Isten fegyverzetében Isten az emberbe tulajdonságait öltözteti, önmagát ajándékozza oda („Te vagy, Uram, az én pajzsom” Zsolt 3,4; lásd: Zsolt 5,13 és 5Móz 33,29), miközben Isten mint pajzs nemcsak körülöleli az embert, hanem valahol belül építi azt; ez lényegében mesiás jellegű („az igazság lesz az ő csípője öve” Iz 11,5). Másrészt Isten így készít fel minket a harcra, a döntő megpróbáltatásokra. Az a fegyverzet, amely belsőleg formál minket, kívül hatékony erőként jelenik meg, ami életünkben nyilvánvaló.
D) A pusztai atyák: míg az előző három esetben a fegyverzet és a harc közösségre vonatkoztak, János Kassián a pustai szerzeteseket magányos harcosnak tekinti, aki a démonnal küzd. Mindazonáltal a szerzetes magát a láthatatlan hadsereg részének tartotta. Bár az egész hadsereg harcol, mindig az egyes katonák bátorságáról van szó, hogy „férfi a férfi ellen” harcoljanak.
Végezetül még említsük meg: Isten fegyverzetének motívuma már önmagában tartalmazza azt a valóságot, hogy életünket vitának vagy inkább közvetlenül harcnak tekintjük. Harc a gonosz ellenséges erőivel, akik meg akarnak ölni minket, míg Isten arra vezet minket, hogy az Ő nevében éljünk. Ellenségünk néha démonikus formát ölt, máskor emberit, néha természetit. Számos alkalommal láthatatlanul közelít hozzánk, szívesen álcázza magát a fény angyalának. Ebben a harcban minden tétje van, ezért gyakran eszkatologikusan van ábrázolva. De Isten minket saját tulajdonságaival öltöztet fel, önmagával. Így tesz képessé minket, hogy szembenézzünk a gonosszal.
Három ok az Isten fegyverzetének felöltésére
A Regulában 18. fejezetében Szent Albert három idézettel a Szentírásból három okot sorol fel, miért kell felöltenünk Isten fegyverzetét.
1) „Mert az ember élete a földön próba...” (Jób 7,1). Életünkhöz hozzátartozik a sebezhetőség, múlandóság, a megnyugvás Isten végtelensége előtt (Jób 7,11–21) stb. Pontosan ebben áll Mozgasd meg Isten képét bennem: Isten mélyebben von be a szeretetébe, és így tanulom meg értékelni önmagam.
2) „Akik Krisztusban istenfélően akarnak élni, azok üldöztetést szenvednek” (2 Tim 3,12). Ez az ige, amelyet Albert a Regulában használ, eredetileg a Bibliában jövő időben áll: „üldöztetni fognak”. A Szentírás sok helyen előre jelzi a próbák fokozódását: „az utolsó napokban nehéz idők érkeznek” (2 Tim 3,1), jövőbeli üldöztetést vázol (pl. Lk 21,12), a bűnöket a templomon belül (2 Tim 3). Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy Jóbhoz képest Szent Pál nem az emberi életre úgy beszél, mint ilyesmire, hanem a Krisztusban való istenfélő életre törekvésünkről. És a próbák az üldöztetésekre szűkülnek. Amikor üldözik, a keresztény különösképpen hasonlít az Urához, és akkor rendkívül világossá válik, hogy Ővele van kapcsolata: „Ki választhat el minket Krisztus szeretetétől? Talán... üldöztetés?” (Róma 8,35.)
3) „Ellenséged, az ördög, mint ordító oroszlán jár a földön, és azt keresi, akit felfalhat” (1 Péter 5,8). Nemcsak a természetes sebezhetőségünkből (próbák) és az emberek általi ellenségeskedésből (üldöztetés) szorongat minket, hanem a természetfölötti erők - démonikus hatalmak is (lásd: Ef 6,11–12). És ezek törekednek arra, hogy megsemmisítsenek minket a bensőnkben, megsemmisíteni a személyiségünket, minket, mint olyanokat. Ez az ellenfél elkerüli, hogy felfedje magát. A nyílt konfrontációval ellentétben, ahogyan az a próbákban és üldöztetésekben történik, ő „oldalról” támad. Péter hasonlata a „ordító oroszlánnal” (Zsolt 22-ből átvett) egyúttal azt állítja, hogy itt a nem emberi erőkkel van dolgunk: alacsonyabb szinten lévő lényekkel, bestiálisan. Állatiasan fenséges, leselkedő, kíméletlenül romboló.
Mindhárom ok drámaian összekapcsolódik egy egységbe.
A fegyverzet felöltése mint misztikus átalakulás
Isten fegyverzete a Isten tulajdonságainak szimbóluma. Ezt a fegyverzetet Ő „öltötte fel” és viseli, ez „hozzá tartozik”. És Ő azt az embert felöltözteti, önmagát adva neki mint erőt, amely lehetővé teszi a harcot. Az Regulának a karmeliták számára ezt a fegyverzetet fel kell venniük: minden igyekezettel törekedjetek felölteni Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ellenség csapdái ellen. Mit jelent ez a követelmény?
Isten tulajdonságainak felöltözése bibliai metafora, amelyet kedvelt módon használnak a Krisztussá való átalakulásra, amelyet a keresztségünkben kaptunk (Gal 3,27–29; Róma 13,14; Kol 3,10). Ez a Krisztussá való átalakulás napi munkát igényel rajta - edzeni kell benne - ha valóban hatékony akar lenni életünkben. A katonánál is nem elég, hogy van fegyverzete, hanem azzal tudnia kell bánni. E gyakorlat által nő a harcos ügyessége.
Teljes gondossággal eredetileg a készséget jelenti, amit az ismétlés nyújt, így kitartást és összpontosítást, más szavakkal lelkiismeretességet, éberséget.
Isten fegyverzetének felöltése eléri célját, amikor bennünk növekszik az a tudat, hogy Isten maga az, aki minden gyakorlatomban „dolgozik”. Isten fegyverzete felölteni azt megtartani a tisztaságban, megszentelve a gondolkodásom mélyén, áthatva a szeretettel, hordozva a bizalommal, átitatva Isten szavával. Ugyanakkor ezt a transzformációs fázist megköveteli a saját gondosságunk és buzgóságunk.
A misztikus pillanat a transzformációs folyamatban jelentkezik, amikor Isten belső létét éljük át, amely a saját Isten fegyverzetünk alatt rejtőzik. Akkor tisztítva vagyunk a tisztaság Forrásában. Megjegyezhetetlenül. Akkor a gondosság és buzgóság összefonódik a szeretet buzgóságában, amelyet Isten saját szeretete gerjeszt. A tűz elér az erdő legmélyére...
Már említettük, hogy az ellenség „oldalról” támad ránk, láthatatlanul, oldalt. Csak „tömekként, amelynek nincs arca” lát. Ha így „balról jobbra” ütnek minket, magunkat is ilyen személytelen anyagként fogjuk kezelni, és el fogunk veszni. Az Regulá arra ösztönöz, hogy Szent Pál példájára öltsük fel Isten fegyverzetét, tehát nézzünk szembe az ellenséggel.
Petra nővér jegyzetei alapján a Feltámadottól, OCD, P. Gorazd, O.Carm. dolgozta fel.
