(P. Keese Waaijman, O.Carm. alapján)
2. elem:1 Alapvető gyakorlat2 (10–17. fejezet)
János Kássián a „testi gyakorlatok” kifejezést használja, és például említi a böjtöt, a cellában való tartózkodást, a Szentírás hosszú olvasását vagy a hosszú imákat. Ezeknek a lelki élet eszközeinek gyakorlása által sajátítjuk el, és ez a folyamat a munkacél (lásd fent skopos) elérésére irányul, amely a szív tisztasága. Ezen eszközök elsajátítása együtt a szív tisztaságával a erények formálásának alapját képezi. (Ezeket az alapvető gyakorlatokat időszakosan kihagyhatjuk a lelki élet szempontjából, relatív értékkel bírnak, de az erénygyakorlatoktól nem lehet eltekinteni, főként a hit, a remény és a szeretet „Isten fegyverzetétől”.)3 Rendünk következő fejezeteiben több ilyen gyakorlat kerül említésre: cellában való tartózkodás, imádság, virrasztás és a Szentírás contemplációja (10. fejezet), zsoltárok recitálása (11. fejezet), böjt (16. fejezet) és húsmentesség (17. fejezet). De e szempontból a 12–15. fejezeteket is megvizsgálhatjuk: ez az alapvető gyakorlat a közösségi élet szempontjából (a vagyon közössége, reggeli eucharisztia, a közösség találkozása vasárnap vagy ünnepek alatt).
Azt is lehet mondani, hogy ezek a fejezetek a közösség alapfelszerelésének folytatásaként működnek: utasítások a nap (14), hét (15) és év (16–17) megszervezésére. Illetve a közösség struktúrája (amint arról már korábban szó esett) még inkább kiemelkedik a vagyon közösségével (12) és az oratórium megépítésével (14).
Maradni a cellában (10–11. fejezet)
Fontos szó itt a maradni. A maradni tudás képessége a remete alapvető gyakorlata. Így sajátítjuk el cellánkat, belemerülünk (nemcsak birtokoljuk). Ennek két oldala van: passzív és aktív. A passzív szorosan kapcsolódik a cellához, mint lakóhelyhez, és azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy a cella ránk hasson, ezért benne maradunk, vagy annak közelében tartózkodunk. Már beszéltünk erről: a cella számomra vendégszerető, még mielőtt én vendégszerető lennék. Isten fogad engem benne. Ezt a jótéteményt el kell fogadni – azáltal, hogy a cellában maradok.
Ami az aktív oldalt illeti, érdekes, hogy a maradás a cellában a regulában párhuzamosan merül fel más tevékenységekkel: „ha (a testvér) jogosan más elfoglaltsággal van.” A latin ige occupare azt jelenti, hogy „foglalt”, elnyomott, elfoglalt – valami által. Valójában a koncentrálást jelenti. A regulában máshol is áll: „hogy a gonosz sose találjon titeket foglaltan.” A cellában való maradás és bármely más jogos tevékenység látszólag ellentétben áll egymással. Alapján kellene, hogy az ugyanaz legyen: a regulánk arra bíztat minket, hogy minden tevékenységet „saját cellánkként” éljünk meg. Ezt mint vendég meg kell tapasztalnom, benne tartózkodni, benne érezni Isten elfogadását. A „maradni a cellában” azt jelenti, hogy foglalkoztatni kell a belsőnket, gyakorolni a koncentrálást. A 20. fejezetben az ilyen foglalatosság kifejezetten munka: „Csináljatok valamilyen munkát, hogy az ördög mindig foglaltan találjon titeket.” A „cellában való maradás” ellentéte tehát nem egy másik cselekvés, hanem a tétlenség, inaktivitás, a belső közömbösség valami iránt. Ezzel szemben a cellában való maradás átalakítja belsőnket.
A cellában való maradás egy folyamat, amelynek lényege: „mezítelenné” válni Isten előtt (elvesztem a társadalmi ellenőrzést; azt, amit mások rólam gondolnak, amit várnak tőlem; elvesztem azt a típust, identitást, amelyet másoktól kapok). Ez egy sötét és fájdalmas folyamat, a házam kiürítése. A cella szűkössége, amelynek át kell formálnia és összekényszerítenie, könnyen félelmet kelt bennem. Az egyetlen orvosság erre – az állandó erőfeszítés, hogy egyszerű maradjak, és megtanuljam megnyugtatni a belső emberemet, kezelni a gondolatok viharát. Belsőm átalakulása azáltal, hogy kitartóan törekszem a „foglalkozottságra”, a szív tisztaságához vezet. Az átalakított belsőnek tisztává kell válnia az által, hogy különbséget tesz, ami az élethez vezet.
„Így kell az embernek a megélhetését biztosítania apostoli módon, és mint ügyes halász, óvatosan és mozdulatlanul, a nyugodt szívének mélyén, a svédeket a gondolataik tűnő iskolájába vonni. Mint a függő szikláról keresve nézni a mélységbe, és éles megkülönböztetéssel megítélni, melyek közé kell a horgával bevonzani, és amelyekről mint rossz és káros halakról le kell mondani.”4
A cellában való maradás így alkalmassá tesz minket a szívünk mozdulataira való megértésre és arra, hogy döntsünk arról, ami a mi üdvösségünkhöz vezet. A cellában való tartózkodás így a Messiásban való maradássá válik, és ezzel beteljesül minden forma elkötelezett élet értelme (vö. exordium).
A Úr törvényéről való meditáció, imádság és virrasztás (10. fejezet)
A cellában való maradás tartalma: „naponta és éjjel a törvényen meditálni (az Úr) (Zsolt 1,2) és virrasztani az imádságokban.” Ezzel a mondattal összekapcsolódik a lectio divina, a Szentírás klasszikus olvasása, amely imádsággal társul. Általában négy lépésre osztható: olvasás (lectio), meditáció (meditatio), imádság (oratio; itt az akarat vágyát hangsúlyozzuk), kontempláció (contemplatio; gyakorlatilag az előzővel átfedésben van). Közben az első két lépés „gyakorlat”, a másik kettő isteni ajándék, felszerelés, amelyet csak befogadhatunk.
A Szentírás szintén valami, mint a cella, beléphetünk, és benne maradhatunk. Ugyanakkor egy út, felfedezés és tér, amelyben realizálódik a mi átalakulásunk folyamata. Amikor a Szentírás szavával tápláljuk lelkünket, akaratunk minden törekvése Isten felé irányul (az akarat, mint a szeretet „székhelye” minket „húz” a vágyunk tárgyához). Így tör fel bennünket az élő víz forrása.
A Szentírás olvasása, imádság, virrasztás és a zsoltárok recitálása nemcsak a cellában végzett tevékenység tartalmát képezi, hanem formálják is a cellánkat.
A Szentírást hangosan olvasták, még a cellában is, magán. Az ilyen olvasásnak része a légzésünk, a hangunk, a hallásunk, és így a szavak, mondatok és a beszédmód beszivároghat a testünkbe, érzéseinkbe, emlékeinkbe, értelmünkbe és akaratunkba. A zsidók már azt tanulták meg, hogy kívülről mondják el a Tórát, hogy jobban áthatolhasson bennünket. A sivatagi atyák arra törekedtek: „élénken elmerülni a szent olvasásban, amíg az állandó meditáció el nem hatja a szellemet, és átformálja azt saját magáról”.5 A Szentírás olvasásának célja a belsőnk átalakítása. A lelkünknek tele kell lennie a Szentírással, akkor képes lesz befogadni Istent.
„Ezért a Szentírás szövegeit pontosan el kell vésnünk a memóriánkba és állandóan át kell néznünk a szellemünkben; mert ez a töretlen meditáció kettős gyümölcsöt fog hozni. Az első az, hogy a szellem, amely figyelmét az olvasásra és a szövegek elsajátítására összpontosítja, nem kerülhet csapdába a rossz gondolatok által. A második az, hogy amit gyakran ismételtünk, hogy a memóriánkba vésve legyen, amit abban a pillanatban a szellem elfoglaltsága (még valami mással) miatt nem tudtunk megérteni, akkor, amikor újra felidézzük egy olyan pillanatban, amikor semmi aktivitás, semmi látható dolog nem zavar, éjszakai csendben vagy elmélkedés közben tisztábban látjuk, így nyugalomban vagy szinte az álom mámorában megnyílik észlelésünk a legeldugottabb jelentésekre, amelyeket, amikor figyelmesek voltunk, nem tudtunk semmit elkapni róla.”6
A gyakorlat másik formája a megtanult imák, - zsoltárok, a Miatyánk, Szentírás egyes versszakai visszatérő ismétlése. Az ilyen rövid imák: „Istenem, kérlek, szabadíts meg, Uram, siess a segítségemre!” (Zsolt 70,2) különösen kedveltek voltak a sivatagi atyák körében. Rövidségüknél fogva minden helyzethez megfelelőek, az ismétlés által az ilyen imák mélységet nyernek, egyszerűségüknél fogva megfékezik a szétforgácsolódást. Így ez az ima tisztítja a belsőnket. Senkinek nem kell bonyolult módon megtanítani minket, elég, ha elkezdjük ezt gyakorolni. Az imádság iránti erőfeszítés kiegészíti az erényekben való gyakorlást. Az ima az erények Istenhez való irányultságát adja, az erények iránti erőfeszítés tisztítja imádságunkat.
Az utasítás, hogy a testvérek „virrasztjanak az imádságban” a 1 Péter 4,7-ből származik.7 A keresztény élet péter szerint Krisztus eljövetelének várakozásában zajlik. A mértékletesség és virrasztás a virtuális felelősségek szélesebb körű elsajátításának része: egymás iránt szeretettel lenni (v. 8), vendégszeretőnek lenni zúgolódás nélkül (v. 9), segíteni egymásnak (v. 10), olyan életet élni, amely különbözik a pogányoktól (v. 1–6). Ez egy keret, amelyben a virrasztást érteni kell.
János Kássián ezt írja: „Három dolog van, amely megszilárdítja a kóbor elmét: virrasztás, meditáció és imádság. Az állandó lelkesedés bennük stabilitást és állandóságot ad a léleknek.”8> Ebben a szempontból a virrasztás eszköz a lélek állandóságához. A virrasztás a pihenés bölcs, tudatos használatát jelenti, amellyel időt biztosítunk az imádságra. A cél itt is a szív tisztítója.
Zsoltárok recitálása (11. fejezet)
A zsoltárok recitálásáról szóló fejezet pontosítja, hogyan gyakoroljuk az imádságot. Érdemes itt figyelni a különbségekre Albert és Inocens regulái között.
Albert regulája előírja a zsoltárok olvasását, azaz a zsoltárok (amelyek egymás után mennek a zsoltári) magán, hanggal történő recitálását a cellában. A olvasás szó utal a lectio divina-ra. A zsoltárok alkalmasak a meditáció és imádság közötti átmenetre, alternálódik bennük az er-forma (harmadik személyben való elmondás) és a ich-forma (első személyű kinyilatkoztatások). Így a zsoltárok valami személyes csendes imádságra irányítanak. A zsoltárok recitálása azt jelenti, hogy „térbe” lépünk, amit az imádság jelent. Az, hogy valóban magán recitálásról van szó, az is nyilvánvaló, hogy a regulában a zsoltárok recitálása a cellában való maradással kapcsolódik, nem a közös imádsággal (14. fejezet).
Inocens regulájában nem az a kritérium, hogy a testvér tud-e olvasni, hanem arról van szó, hogy „ki tud imádkozni a klerisszel”. A klerikusokkal „tudott imádkozni” a testvérek száma nagyobb volt, mint a zsoltárokat tudók száma, mert a kanonikus órákon való részvételhez elég volt, hogy a testvérek kívülről tudták a zsoltárokat. Az egyes cellák zsoltárimák egyéni imájából itt a közösségi gyakorlattá válik. Ez a szövegbeli változás kötelezővé tette az összes testvér számára, hogy egyenlő mértékben vegyen részt az imádságban. Minden testvérnek részt kellett vennie a helyi egyház nyilvános istentiszteletén (officia, amelyről a továbbiakban szó lesz), együtt a helyi klerikusokkal. A regulában megemlített klerikusok eredetileg a saját közösségükön kívüli lelkipásztorok voltak, azaz a plébánián vagy kanonoki templomban, mivel a karmeliták maguk nem voltak klerikusok. És Inocens egyidejűleg a zsoltárok szót kifejezetten az imádságra cserélte kanonikus órákra, tehát officiumra, vagy a legfiatalabb ma használt kifejezéssel a egyház napi imádkozására. A karmelhegységek nem biztosították a laikusok számára, hogy részt vegyenek a kanonikus órákon. Azonban a mendikáns rendeknél az officium szorosan hozzátartozott, és ugyanolyan funkciót játszott, mint a szentségek adminisztrálása vagy a prédikálás: Isten előtt állni Isten népe szolgálatában. Ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak neki, mint a szentmisék, a prédikálás és a gyónás szolgálatához.
A Miatyánk recitálása
Az előírás, hogy meghatározott órákban és annyiszor imádkozzák a Miatyánkot, szó szerint azonos az Albert és Inocens regulái között. Ez azonban mindig más testvércsoport számára érvényes: Albert esetében azok számára, akik nem tudják olvasni a zsoltárokat, Inocens esetében pedig azok számára, akik nem tudnak részt venni a közös imádságban kanonikus órák során.
A Miatyánk ugyanolyan funkciót tölt be, mint a zsoltárok, a zsoltárok zsoltára. Az imák különböző számú Miatyánkjai a sok szerzetes közösségben általános alternatívát jelentettek a zsoltárok recitálása helyett. Ezt az előírást a Regulában ne értelmezzük kivételként, azokat más szöveges formában (latin nisi) említjük. Inkább kiegészítő szabály, és a korábbi utasítással egy szintre emeli: a Miatyánk recitálása azonos szinten áll a zsoltárok vagy a kanonikus órák imáival, mivel mindkettő szilárdan meg van határozva. Mindkét esetben „külső” imáról van szó – amelyben a test be van vonva (latin dicere azt jelenti, hogy mondani, vagyis hangosan). A Miatyánk recitálása, akárcsak a korábban említett zsoltárok versenye, egy testmozgás, amelynek révén a imádság alapvető állapotát sajátítjuk el. Ez a béke a zsoltárok vagy az órák recitálásához is felhasználható. Sőt, a Miatyánk imádkozása a zsoltárokhoz képest előnyös volt: a gondolatok nem ugráltak egyik zsoltártól a másikra, az egyik Szentírás helyének nem váltott ki azonnal más gondolatokat, ahogyan az néha történik. A Miatyánk a legalapvetőbb imádsági gyakorlata. Itt nem formáról van szó, hanem az imádság funkciójáról: az imádságban úgy tanulunk meg „lakni”, mint a cellában, és „lélegezni” a Szentírásban. Azt tanuljuk meg, hogy a imádság szelleme elragad minket.
