Megjegyzések a karmelita rendről (2. rész)

(P. Keese Waaijman, O.Carm. nyomán)

Narratio (értelmezés)

A narratio (vagyis argumentatio; a dokumentum saját szakasza) általában négy falhoz hasonlítják, amelyek a exordia (erről legutóbb beszéltünk) alapjára épülnek. A narratio feladata, hogy megragadja azt a konkrétumot, amiről a levél szól, a közlés tartalmát; Albert szövegének esetében tehát kifejezni azt, ami a karmeliták sajátja lesz. Grammatikailag a narratio és az exordium közötti átmenetet a „Mivel azonban...” szavak képezik, és a narratio során bőségesen előfordulnak a te névmás variánsai.

„Élet szabályai” (formula vitae) a spiritualitás területén mindig a tapasztalatból kell, hogy kiinduljon, és újra a tapasztalatra kell vezetnie. Ez a levélben is így van. Albert arra épít, hogy a karmai remeték hogyan éltek már korábban. Ők ugyanis bemutatják neki a „szándékukat” jóváhagyásra: „... kéritek, hogy a szándékotok szerint adjunk nektek élet szabályokat...” A latin propositum (szándék) szó, amely az eredeti szövegben szerepel, akkoriban a görög askesis értelmében használták: meghatározott aszkétikus gyakorlatot jelölt. És ennek ellenére Albert szabályai a testvérek életélményébe – számukra újdonságként – visszavezetik őket. Ezért a karmelitáknak ragaszkodniuk kell, és muszáj is ragaszkodniuk hozzájuk: „... amelyet a jövőben meg kell tartanotok.” Az élet a Karmelen tehát minden testvér számára egy folyamatos átalakulási folyamatot jelent, amelybe az ő személyiségének újabb és újabb rétegeit vonják be. Ragaszkodunk a lemondás és a szokások külső architektúrájához; a tisztulás során betartjuk őket; ébernek maradunk Isten eljövetele miatt. Mindezáltal olyan emberekké válunk, akik Istenhez ragaszkodnak.

Ha a narratiót, ahogy mondtuk, a felépítés négy falához hasonlítják, akkor ez a hasonlat Albert rendjére is kiválóan illik, mert Albert narratiója négy részből áll, amelyek közül mindig kettő összefügg. Az első pár a szív tisztaságára összpontosít (4–17. fejezet): itt kifejtik, hogyan kell az alapfelszerelésnek (4–9) a munkacél (skopós) felé haladás érdekében gyakorlat révén kibővülnie (10–17). A második pár a kontemplációra összpontosít (18–21. fejezet): itt kifejtik, hogyan hatnak Isten tulajdonságai, amelyek csak érzékeny szívvel érzékelhetők (18–19), maradandóan és mélyrehatóan tovább életünkre (20–21). Albert tehát a narratiójában szó szerint kifejti a karmelita életmód kettős célját. Ezt a kettős célt korábban a levele elején világosan megfogalmazta minden megszentelt életformára vonatkozóan.

A narratio a Rend alapvető elemeit tartalmazza:

1. elem: Alapfelszerelés (4–17. fejezet)

Nyelvi szempontból figyelmesek lehetünk arra, hogy itt gyakran megjelenik az én ige (helyet, priorátust, cellát birtokolni). A prior mivoltának autoritása struktúrát ad a közösségnek, a hely (a közösség letelepedésére) az alapvető feltétel a közösségi élethez, a cella pedig minden egyes testvér életterét jelenti. Ezek mind az élet alapvető elemei Karmelen.

A kulcsszó mít itt nem „birtokolni” értelemben használandó, hanem: használni tudni, rendelkezésre állni. Ez a felszerelés a használatra van kijelölve: Van, hogy... (a használat gyakorlásáról majd a 10–17. fejezetekben lesz szó).

Továbbá figyelemre méltó, hogy ebben a karmelita közösségben kettős polaritás, kettős feszültség érvényesül. Az első a szövegben a te vagy a ti szóban rejlik: ez egyrészt a közösség oldalát foglalja magában (a jelenlevők egyetértése; prior és testvérek; prior a többi testvér egyetértésével, közös étkezési hely – refektória; közösen hallgatni az olvasmányokat), másrészt az egyén szempontját (itt jelennek meg a kifejezések: mindannyian; mindannyian közülük; egyik testvér sem; másikkal váltani). A másik poláris feszültség a prior és a testvérek fogalmai között van. A prior megválasztásával jön létre: „Első lépésként tehát megszabjuk, hogy egyikőtök legyen prior.” A választott prior a következő fejezetekben a testvérekkel együtt háromszor említésre kerül:

• a prior és a testvérek megfelelő helyet választanak;
• a prior a testvérek egyetértésével osztja ki a cellákat;
• testvérek nem cserélhetik el a celláikat egymással, csak a prior engedélyével.

Ezen kívül a közösség által lakott hely birtokba vételénél a prior cellájának elhelyezését is meg kell határozni (9. fejezet).

A prior megléte (4. fejezet)

Albert először a priorról beszél: arról, hogy szükséges, hogy a közösségnek legyen priorja, arról, hogy a prior hogyan nyeri el hivatását, és végül a többi testvér engedelmességéről iránta. Ehhez IV. Ince a tisztasági és szegénységi fogadalom említését fűzte hozzá.

A) A prior létesítése: A latin prior szó (amely ma is nyilvánvaló alapja a cseh prior szónak) eredetileg „elsődleges; az, aki előrébb van” jelentésű, és itt azt kell kiegészíteni: a testvérek között. A prior nem apát, nem kapja hivatását életére, nem a „pater familias”, azaz a családfő. Ő egy testvér a testvérek középpontjában. Ezért Albert mindenkit „testvér”-nek szólít, beleértve a priort is: „Te pedig, B. testvér, és aki utánad appointed prior lesz...” A prior autoritás létesítésével a testvérek csoporja rendre struktúrát kap. A prior kifejezés a cenobitizmusra utal (rend élet közösségében): a karmelita életmód mostantól szintén cenobita modell. A prior és a testvérek collegiumot alkotnak, a prior tehát egy közülük, és a testvérek választják, nem külső autoritás nevezi ki (ez a létesítés a domonkosoktól származik).

B) A prior megválasztása: a prior megválasztásának folyamata a Harmadik és Negyedik Lateráni Zsinat által (1179 és 1212) javasolt és jóváhagyott három lépést tartalmaz:

1. valaki a közösségből előtérbe kerül és felkérik, hogy vezesse a közösséget;
2. aki a közösségnek lelki hatalommal rendelkezik, felügyeli a választások megfelelő lebonyolítását és megerősíti (a helyi püspök vagy pap, a közösség státuszától függően);
3. a püspök vagy pap beiktatja a választott priorot a hivatalába (úgynevezett installáció). A Rend ezeket a három lépést magától értetődőnek tekinti.

Albert kifejezetten csak az első lépést, a megválasztást szabályozza.
Itt két elv érvényesül: mennyiségi és minőségi.
Mennyiségi szempontból a legjobban az egyetértő választás a legjobb, amelyben mindenki egyetértene. Ha ez nem lehetséges, akkor legalább „a közönség nagyobb része” választhatja, ez az abszolút többség (több mint fél) a testvérek teljes számából. A Rendben nem a relatív többségről van szó (a csoport, amely nagyobb, mint az egyes csoportok, de együtt véve).

A minőségi elv célja a választott jelölt minőségének és a szavazók minőségének figyelembevételére is irányult. Ennek érdekében egy külön gyakorlatot javasoltak. Három úgynevezett skrutátor lett kinevezve, akik minden testvérnek feltették a kérdést: Kit választasz és miért? E választás ezen része titkos volt. Ugyanakkor a betöltött funkciók, kor, tudás, érdemek stb. alapján egy „észlelőbb rész” névjegyzéke készült. Mindkét névjegyzéket egymás mellé helyezték, majd következett a szavazatok számának, a szavazatok minőségének és az említett indokok nyilvános megvitatása (collatio). Megvitatásra került a mennyiség és a minőség közti arány is. Mindezek a tényezők végül befolyásolták a választás eredményét, és aztán a két további, korábban említett lépés következett.

E választás révén a közösség nemcsak új priorot nyert, hanem magukat is jobban tudatában voltak. Mindenkinek ki kellett lépnie saját magából, hogy válasszon valakit a közülük. Mindannyian kellett valakinek elmondaniuk a választásukat és meg indokolniuk azt. Ez a kiállás önmagunkból nemcsak a választás külső menetére vonatkozik, hanem belép a észbe, a akaratra és a szívre is. Ha a választás helyesen zajlott, akkor a közösség nemcsak megvolt a prior, hanem köré egy adott középpont köré építette fel magát. Az „egyikőtök” melletti egyetértő döntésével a közösség testvéri közösséggé egyesült.

Albert a Rend összeállításakor csak a Karmel hegyén élő remeték priorjára gondolt. Amikor azonban több ház alakult, amelyek provinciákat teremtettek, a Rendben említett prior a generális priorra értendő, ami az összes karmelita provincia priorját jelenti. Ez hivatalosan 1247-től van így. A hagyomány, hogy ezt a priorot a testvérek választják, nem pedig külső hatóság nevezte ki, 1229-ben megerősítette IX. Grófi pápa.

C) Engedelmességi kötelezettség: A „ígérjék neki engedelmességüket” kifejezés azt jelenti: hűséget ígérni. A priornak az minden testvér ígéri, hogy hallgat rá; azok is, akik nem őt választották, így nyilvánosan kötelezik magukat arra, hogy akaratukat az övé szerint irányítják. Nehéz „belülről” elfogadni, ami kívülről jön. A lelki életben mindig arról van szó, hogy kilépni önmagunkból és egyúttal megnyílni (belenézve magunkba). A Szentírás olvasása, a liturgia, a cella és a csend olyan formák, amelyeket gyakorolnunk kell „kívülről”, úgy mond, de be is kell helyeznünk magunkat ezekbe, hogy megvizsgáljuk őket, és otthon érezzük magunkat bennük. Ugyanígy az engedelmesség is megkívánja, hogy el fogadjuk másik akaratát, és egyúttal kilépnünk kell saját magunkból, és egybe kell illesztenünk magunkat a másik perspektívájával.

D) Valóban engedelmeskedni: „és amikor ígérik, törekedjenek arra, hogy azt ... ténylegesen tartsák meg.”
Az engedelmességi kötelezettség bizonyos szavakkal kifejezésre jut egy adott pillanatban és helyzetben. A valódi engedelmesség azonban folyamatos erőfeszítést igényel. Az engedelmesség tettekben nyilvánul meg. A másik (prior) akarata „kívül van az én akaratomon”, és így az arra való engedelmesség áttöri az én akaratom szoros határait kifelé. Ebből a megvilágításból kell értenünk János Kassián kemény szavait: „A cenobiták végső célja, hogy megölje és megfeszítse a saját akaratát.”¹

E) Három ígéret: az engedelmesség ígérete „a tisztasággal és a birtoklásról való lemondás mellett” a Rendhez a IV. Ince alatt végrehajtott reform alatt került hozzáadásra 1247-ben. A 12. századig a szegénység–tisztaság–engedelmesség hármasa szinte nem fordul elő, határozottan nem mint a rendi fogadalom megnevezése. Eddig az ígéreteket úgy tették, hogy valaki ténylegesen csatlakozott egy meghatározott megszentelt életformához. Nem beszélhetünk nyilvános kijelentésről, nem is mondhatnánk, hogy az ígéretekkel a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség ígéretével az illető belépett a Rendbe. Egyszerűen csak azzal, hogy az illető habitust viselt, egy adott kolostorban élt, és részt vett annak teljes működésében, megnyilvánult, mit akar, és minek érzi magát elkötelezettnek. A 13. századig a rendi élet a „magány életét” jelenti (hiszen a korabeli elképzelések szerint nem volt lehetséges a lelki életet a városban élni). Ezzel együtt világos volt, hogy ki tartozik ehhez az állapothoz. A 13. század elején a tisztaság–szegénység–engedelmesség triója egyre gyakrabban használatos lett a rendi élet jellemzéséhez (és ez gyakorlatilag ma is igaz). Tehát a kérdés nem az, hogy a karmeliták tették-e örök ígéreteket, hanem az, hogy volt-e hivatalos státuszuk rendi tagként. Az Innocenz féle reform (vagyis dominikánus tanácsadói hatása) azáltal, hogy hozzáfűzte a tisztaságról és a szegénységről szóló szavakat, azt a célt szolgálta, hogy Albert által előírt életformát egyházi jogi formába formálja. A hármas ígéretek hozzátartozása a prior fejezetéhez nem véletlen. Ahogyan a prior hatalmának létrehozásával a karmeliták közössége világos struktúrát nyert, úgy az ígérettel a testvérek valóban a közösség tagjaivá váltak.

* * *

A szív tisztasága elsősorban a szegénység fölötti tisztulás, amelyet a Biblia annyira találóan nevez: önkénység.

A világos meghatározott kapcsolatok, világosan kifejezett kötelezettségek (szilárd struktúra) nagy segítséget nyújtanak abban, hogy Isten rendjét érvényesítsük a szívünkben. Ki a prior, ki a testvér, aki ugyanabban a helyzetben van, mint én. Általános a lelki élet szempontjából: kit akarok valóban meghallgatni, kivel akarok mindig tanácskozni, akinek csak alkalmanként hallgatom meg a véleményét...

Valóban mindannyiunk számára érdemes fontolóra venni, hogy választunk valakit, akinek minden komoly döntésünket bemutatjuk. Ezért dupla hasznot ígérek magamnak:

1) figyelmesebbek leszünk arra, hogy mely döntéseink valóban súlyos dolgokat érintenek; remélem, hogy így nem bagatellizáljuk őket;
2) ha elkötelezem magam, hogy mindig tanácskozni fogok az adott személlyel, akkor az egyes esetekben a döntésemet nem befolyásolják annyira az érzelmeim, az önfejűségem és az egyoldalúságom.

Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a rend szerint a hatalom a felelősségteljes közös döntésekből származik, amelyeket azok vállalnak, akik elkötelezik magukat engedelmességre. Mindenkinek szólnia kell!

A szeszélytől való megtisztulás nem egy pillanatban történik, amikor a fogadalmat meghozzák, hanem hosszan tartó folyamat – az engedelmesség, a tanács kérése, az Isten felé való figyelem.