(P. Keese Waaijman, O.Carm. alapján)
Conclusio (konklúzió) (24. fejezet)
A levél befejezése (általában) lehet nagyon rövid. A köszönéshez képest a fő célja, hogy elbúcsúzzon a levél címzettjétől, és jókívánságokat fogalmazzon meg. Ezen kívül a befejezésnek lehet valamilyen másodlagos célja is: összefoglalni a levél tartalmát, stílusosan lezárni a levelet, illetve a szerző aláírásával vagy pecsétjével hitelesíteni a levelet.
Albert írásának befejezése két részből áll: az első rész irodalmilag és tartalmilag összefoglalja az egész levelet, a második pedig a jövőbe tekint.
Ez a te életszemléleted...
Először is Szent Albert összefoglalja: „Ezt írtuk nektek röviden…” A múlt időt használja: írtunk.
Ő – a levélíró – lezárja a levél küldését, ami azt jelenti, hogy háttérbe vonul, és helyet ad az olvasóknak, így teret teremt a spiritualitás számára. Az, hogy a megírt szöveget lezárja, „kár” csak látszólag, a „árván” hagyott szöveg az olvasó kezében spirituális teret képvisel, és ez mindenkire vonatkozik, aki majd olvassa – így ránk is.
„Ezt írtuk nektek röviden…” – A „ez” szót kétértelműen értelmezhetjük.
- A levél irodalmi egészére vonatkozólag azt jelenti: ez, amit most írtam, ezeket a soraimat, ezt a levelem. És valóban ez egy levél. Az, hogy a levél rövid legyen (brevis), jelentős része volt a levélírásnak, a „röviden írni” gyakorlatilag szinonimája volt a „levélírásnak”. A korabeli írás mesterei emlékeztették tanítványaikat, hogy erre ne felejtsenek el. Ezt etimológiailag is észlelhetjük: a latin brevis (rövid) szóból származik például a német kifejezés a levélre: der Brief.
Albert levele mennyiségileg rövid, lényegesen rövidebb más rendek leveleinél, amelyek más közösségek számára készültek. És minőségileg is „rövid”: tiszteletben tartja, hogy nem lehet mindent előre megjósolni, nem akar mindent részletezni, csak az alapvető dolgot keresi, és távol tartja magát a másodlagos kérdésektől, ezt kerülni akarja. - A levél tartalmára vonatkoztatva, amit Albert a testvéreknek épp befejezett, a „ez” szó jelöli: „Ezt (írtuk nektek röviden)…,” azt a tartalmat, vagyis a karmeliták életmódját. Ezt maga Albert mondja a következő mondatban: „odaállítottuk (állítottuk) a közösségi életetek szabályait, amelyek szerint élni kellene.” (E szavakból is világos, hogy bár formálisan levélről van szó, tartalmilag Albert valóban szabályt állít fel, regulát.) Hasonlítsuk össze ebben a kontextusban Albert levele bevezető részét és e befejezést:
| Magyarázat (3. fejezet) | Befejezés (24. fejezet) | ||
| A | hogy az elképzelésetek szerint életre szóló szabályokat adjunk nektek, | A | és így szabályokat állítsunk fel a közösségi életetekhez, |
| B | amelyeket a jövőben be kell tartanotok | B | amelyek szerint élni kellene |
Mindkét esetben először a forma (A) van megállapítva, amely nyugalmat és viselkedést ad a testvérek életének. Ez a forma itt teljes szélességében értendő: nemcsak a közösség alapvető ellátmányát, hanem az isteni fegyvert is, és a Messiást (ahogyan azt a petitio is előre sejtezi). Aztán mindkét esetben a (B) megszerzés folyamatáról van szó: a alapvető gyakorlat (10-17. fejezet), a isteni tulajdonságok felvétele és azok mindinkább bensőségesebb megszerzése (18-21. fejezet). „Ezt” akarta Albert a karmeliták számára megírni és adni: a cselekmények szabályai, amelyek segítségével a külső és belső életet átalakítják, hogy az véglegesen elnyerje az isteni formát, amely a szeretet.
Ez a felajánlott cselekvési forma nem egy szigorú kitalálás, hanem a remeték saját tapasztalataiból származik: „Mivel azonban kértek bennünket, hogy az elképzelésetek szerint adjunk életre szóló szabályokat…” (3. fejezet). A regula a megvalósult tapasztalatból ered, és magában foglalja, hogy új tapasztalatra is vezet.
Ha valaki többet tesz...
Albert szavai a jövőbeli tapasztalatra irányulnak: „Ha valaki többet akar tenni,…” Miről is van szó itt? Ez nem lehet mennyiségi értelmű, mert már Albert által megállapított életmód sem elégedhet meg határokkal (eddig – és most tehát: többet). Gondoljunk csak a követelményekre: „nappal és éjjel” merengeni a Szentíráson, „mindig” valami munkával foglalkozni, „a többi időben” (a kifejezetten csendes időn kívül) vigyázni a sok beszédre... Éppen ezért a isteni fegyvert a karmeliták nemcsak egy időre öltik magukra (tisztaság, gondolatok fegyelme, hit stb.).
Tehát a „több” jelentheti a minőségi jelentést: azt, ami már meg lett állapítva, azt még intenzívebben, lelkesedéssel megélni. De sok, amit a regula előír, már eleve feltételezi, hogy ezt lelkesedéssel fogják végrehajtani. Továbbá a lelkesedésnek is egészséges határai kell legyenek – maga a regula is óvakodik a túlzott görcsösségtől (16. fejezet), és bármilyen esetleges túlzásnak a testvérek gyűlése szabályoznia kell. Ennek következtében számomra még csak ilyen értelemben sem tűnik helyesnek Albert „több” kifejezése.
A Albert utasításának megértéséhez a jó samaritánus példázata a kulcs, ahol azt mondják: „(Gondoskodj róla) és amit többet költesz, majd megtérítem, amikor vissza jövök” (Lk 10,35). Hasonlítsuk össze ezzel a regulát: „Ha valaki többet akar tenni, azt az Úr jutalmazza meg, amikor eljön.” Míg Szent Lukácsnál a kereskedelmi nézőpont kerül előtérbe: valami többlet, mint a két dénár letétje, az Albert esetében a hangsúly átkerül az emberekre: valaki többet tesz és maga az Úr őt megjutalmazza. Többet adni itt azt jelenti, hogy önmagad adni. Ezt a regulák többször érintették (például a szereteted parancsának idézésével, amely szerint teljes szívünkből kell szeretni Istent). Úgy vélem, hogy a regula bennünket ezen az önátadás útján, a belső transzformáció folyamatán, a Messiás eljövetelére való prófétai várakozással vezeti egy olyan térbe, amely kívül esik minden, amit szavakkal leírható, és valamilyen előírásokkal kijelölhető.
Ahhoz, hogy ezt a teret leírhassuk, a legjobb, ha Jan Ruysbroec „A ragyogó csillagról” című művéhez ragaszkodunk.
Ruysbroec a fokozatos transzformáció folyamatát Istenben a következő négypontos kapcsolat képeként használja. Az ember Istenhez való viszonya lehet:
- bérmunkás (akit csak a jövedelem érdekel, tehát a saját haszna miatt)
- hű szolgáló (aki nem csak önmagára összpontosít, másokért van itt; de csak azt tartja szem előtt, amit a másikért végez, és az azzal a munkával elnyert elégtételt)
- barát (csak ő lép ki az önmagában keresett kielégülés kereteiből; szeretet cselekedeteit végzi, és ezekkel egyesül a barátjával, aki – mint valaki más, mint „te” – a figyelme középpontja; de pont ebben van a saját korlátossága is: a barát tisztában van azzal a szeretettel, amit áraszt)
- fiú1 (csak itt lép át a „magába zártságon”, itt beszélhetünk az „önfeledtségről”; de ilyen módon való cselekedés csakis isteni ajándék elfogadását jelentheti; az önfeledtség meghaladja emberi képességeinket; a rejtett fiú teljesen az Atyától él, elveszve az isteni szeretetben, „nem éli” a tudatát önmagáról vagy a saját indítékairól).2
Ez a „több”, amire a regula utal. A „több” itt mindazt magában foglalja, ami már nem rögzíthető, ami túlmutat a formán, ami nem szorítható bele a határokba: a szeretet pusztája, ahol nincsenek utak; a hit éjszakája, ami engem kívülre terel a saját magamon. Ez a rejtett adományozás, ami már nem tudja, hogy ad.
„Ha valaki többet akar tenni,…” a latin igealak a bennem azt az elképzelést kelti, mintha az illető végül magát is meglepné, mennyit tett. Míg az újszövetségi példázatban a két dénár letéti díj és a „több” közötti különbség teljesen világos, a mi regulánk esetében ez más. Albert szabálya olyan formát kínál a viselkedésre, amely tartalommal, intenzitással és személyes elkötelezettséggel már önmagában is mérhetetlen, számszerűsíthetetlen. Hogyan tudhatja tehát az ember, hogy többet ad? Nem, ezt nem lehet tudni. Az atyai „több” mérhetetlen, végtelen, meghaladja minden mértékét. Elveszik az isteni szeretet határtalanságában, amely soha nem számol, amely „megfontolás nélkül” adja magát teremtményeinek. Ezen a „többen” az isteni szeretet maga a példa.
Míg a példázatban a vándor samarita még egyszer megáll, és megtéríti a kiadott költségeket, a karmeliták számítanak az Úr második eljövetelére az idők végén. És az minden perspektívánkat, látóhatárunkat, szabályainkat túllépi.
Közben a fogadóstól tanulunk. A fogadó (görög neve szó szerint: „mindenkit befogadó”; ilyennek kell lennie a karmelitának!) „többet” tesz, professzionálisan, nem kérdezi: „Miért?” Egy napon váratlanul egy zarándok egy megszentelt, félig halott embert hoz a fogadóba, és ott hagyja. A fogadónak gondoskodnia kell valakiről, akit nem ismer, akit egy idegen hagyott ott. Ő maga nem rendelkezik akkora együttérzéssel, mint a samaritánus... Mint a fogadó, teljesen zavarodott, az idegen felkéri, hogy gondoskodjon arról a szerencsétlenről, döntést kell hoznia érzelem vagy düh nélkül. Egyedül kell maradnia, erőfeszítéseket tesz és kiadásokat vállal – csupán a reménye, hogy a vendég visszatér. Ráfizetett a vendégére. A regula a fogadó szerepébe vezet minket: Krisztus, a zarándok, aki nálunk vendégként tartózkodott, majd útnak indult, eltérített minket az utunkról, és ránk bízta a felebarátainkat, azt az örökséget, amit nem kértünk. És mi – az ő „távollétében” – együttérzünk azzal, aki az övé (Krisztus), anélkül, hogy látnánk Krisztus érzelmét, hatalmas együttérzését. A szegények, a különböző nyomorúságokkal küzdő világ iránti felelősséget csak az miatt vállaljuk, mert Krisztusnak engedelmeskedni akarunk. Olyan fogadók vagyunk, akik teljesítjük a feladatot, amit isteni Vendégünk bízott ránk. Itt az adományozás minden támaszkodást és ellenőrzést elveszít. Már nem származik az érzésemből vagy a döntésemből, sem az indíttatásomból vagy meggyőződésemből. Itt az egyetlen vezérlő a önzetlen adományozás sötétsége. Az Atya – Abba látja, mi rejtve történik.3 Látja ezt a rejtett adományozást. Ez a fogadó „többje”, aki egyáltalán nem gondol önmagára. És Albert ezt a „többet” a megkülönböztetés által hangsúlyozza.
„Ha valaki többet akar tenni, azt az Úr jutalmazza meg, amikor eljön. De helyesen különböztessen meg, mert a megkülönböztetés irányítja az erényeket.” Milyen jelentősége lehet a megkülönböztetésnek ott, ahol az isteni szeretet önzetlen megadásra, önmagunktól való megfosztásra vezet minket? Egy ilyen kérdés mögött szűk látókörű megértés rejlik.
A lelki út kezdetén a megkülönböztetés segít a megfelelő alapvető eszközöket kiválasztani, később segít megtalálni az arany középutat, és nem túldimenzionálni. Még később segít felismerni, mikor kell lemondani saját aktivitásunkról, és hagyni, hogy Isten cselekedjen bennünk. A megkülönböztetés végigkísér minket minden lépésnél, és ahogyan haladunk az utunkon, úgy nő. Nem felszerelés az úton, sem aszkézis gyakorlat, sem erény. Különleges módon folyamatosan jelen van. És mi végül is a szeretet pusztájában, a bizalom éjszakájában és az összes szabály fölötti „többben” van? Ott a megkülönböztetés újra és újra arra emlékeztet, hogy a szeretetem – minden nemes és önzetlen mivoltával együtt – mégiscsak az én szeretetem. Ez arra a vágyra vezet, hogy azt, amit Te adsz, legyen az, ami bennem van. Azoknak a halkan várakozó szívét keresi, akik várnak a jeledre. Ezen a fájdalmas tudatokon keresztül a megkülönböztetés a sivatag szélére vezet. És ott már nem vezetőm, hanem valaki, aki elfogad engem. Éjjellé vált, amely vezérel engem, sivataggá, amely az utat képezi. Olyan éjjellé, amely azokhoz, akik szeretik, egyesít a szeretetben.
„Ó éj, összekötötted
A Szeretettet a Szerettel,
a Szeretett a Szeretettben átalakult!”4
Petra nővér, a Feltámadott, OCD jegyzetei alapján dolgozta fel P. Gorazd, O.Carm.
(Eddig eljutottunk Petra nővér jegyzeteinek szövegéhez. Kees Waaijman könyve, amelyet a reguláról írt, és amelyben részletesen feldolgozta annak kommentárját, tartalmaz még egy utolsó fejezetet, amely a Albert regulájában felvázolt lelki utat összegzi. Amennyiben ez sikerül, örömmel összeállítanánk belőle egy áttekintést a főbb gondolatokról lapunk számára. Ezzel zárnánk le ezt a több éve tartó cikkláncot.)
