Megjegyzések a karmelita rendről (11. rész)

(P. Keese Waaijman, O.Carm. szerint)

Néma csend (21. fejezet)

„Az apostol a csendet ajánlja, amikor arra kötelezi, hogy dolgozzanak.” E hivatkozással Pál apostol szavaira (II Thessz 3,12), amelyeket már egyszer idéztem – csak néhány sorral feljebb –, Szent Albert irodalmilag összekapcsolja a némaság fejezetet a megelőző fejezettel, amely a munkáról szól: mindkettőről szó esik Pál levelében. (A használatban lévő magyar fordításokban azonban a munka közbeni némaság megemlítése nem észlelhető: a liturgikus fordítás így szól: „hogy csendesen dolgozzanak”, az ökumenikus pedig: „hogy rendesen éljenek”.)

Éliásos csend

Az a csend, amelyet Szent Pál ajánl, és amelyet a két Izaiás-idézet is figyelembe vesz (Iz 32,17 és 30,15), Éliás prófétai hagyományának vonalába tartozik. E hagyományra jellemző, hogy Izrael elé tárja a rossz magatartását, amely halálhoz vezet (lásd Ám 8,2; Iz 6,11 stb.). A fogságban (amely Izrael halálaként is értelmezhető) a nép Éliás próféciájára emlékezik: tudatosítja, hogy Éliás a hűtlenség idején hallotta a halál csendjét. E vízió hatására elcsendesedett, megnyugodott és hallgatott (I Kir 19,12–13).¹ E próféta-misztikus csendet elsősorban az izaiászi iskola fejlesztette tovább. A babiloni fogság alatt csendes reménnyé érlelődött „a földön csendesekre” (alázatosak). Spirituális úttá vált.

Ezen út fontos fázisait a következőképpen írhatjuk le:

1. A halál csendje: a csend a halált jelképezi, olyan mozdulatlan sötétség, amelyben a halottak élnek: „A halottak nem dicsérik az Urat, senki, aki a néma birodalomba leszáll,” – Zsolt 115,17. A halott ember vagy a pusztított város elcsendesedik. Nagy bátorságot igényel éliászi hagyomány részéről, hogy e halált hirdető csendet Isten prófétának való megjelenésével társítja (I Kir 19,11–12). A megszokott hírnökök, akik Isten megjelenése előtt jártak (viharral, földrengéssel, tűzzel), most egy új hírnök kíséretében lépnek fel – a csend felé terelő hanggal. Ez a hang, amely Izrael halálát jelzi, fogságban hallható lesz mindenki számára.
2. Elbátortalanodás, elcsendesedés: aki találkozik a halállal, zavarodottá válik és elcsendesedik. Ez először természetes reakció a szervezetünkre. De rituálissá is fejlődhet – lásd például Jóbnak a barátaihoz való viselkedését az első hét nap során (Jób 2,12–13). Mint a többi, ott említett gesztus, az elcsendesedés is a megalázkodás egy aktusa: csendben, mozdulatlanul megélni a halálos válságot. E csendben sok minden történik. Ezt láthatjuk a Zsolt 39-ben, amelyet a Regulák később idéznek, a 21. fejezet végén: a zsoltáros csendbe vonul, amelyben, mint a tüzet sűrítve, minden fantáziáját és fixációját átformálják (3–4b versek), és amelyben tudatosítja saját semmi voltát és halandóságát (4c–7 v.).
3. Csendes várakozás: az ember, aki tudatában van semmi voltának és múlandóságának, látja, hogy nem képes se kívül, se belül megerősíteni önmagát, és Istenhez fordul. Ő az emberi élet forrása, csak Ő tudja megerősíteni. „A várakozásom csak Tehozzád irányul” (Zsolt 39,8). „Jó dolog, ha az ember csendben várja az Urat” (Jer 3,26).
   Még inkább átalakít minket a csend „kemencéje”, ha a várakozásunkat is megtisztítja. Merjük elismerni, hogy Isten más lehet, mint a csendes várakozásom... És e csend „megöl”, de ugyanakkor felszabadít: a középpontban már nem az én várakozásom áll, hanem az tőle való várakozás. Erről beszél Izaiás Jeruzsálemnek (30,1n.): a rövid életű emberi tervek és a pánikoló menekülés helyett illúziókba, Isten által adott jövő elé állítja Izrael fiait, amelyet az ember nem manipulálhat. A csendes várakozásban rejlik az erő: „Csendben és reménykedéssel lesz az erő” (30,15).
4. Megszelídülés: mikor az ember megismeri jelentéktelenségét, a várakozásra támaszkodik, de ebben már felszabadítva van, már csak Istenben gyökerezik és nincs mit veszítenie. A csendes remény a saját identitásává, erejévé válik. Minden ajándék. Semmije sincs. Minden az övé. Éliást, aki a szeretet patakján (Kerit) rejtőzött, varjak táplálják... A csend, amely a saját magam középpontú létemtől megtisztít, egy olyan csenddé válik, amely betölt. „Csendesedéssel jónak illik Téged dicsérni, Isten a Sionon…” (Zsolt 65,2). A csend nem fölöttem van, és nem foglal el engem. E csendes remény nem kér semmiféle más vigaszt, mint magát a csendet, amelyben egy másik (éppen mint egy másik) jön hozzám.

A éjszakai csendről szóló előírás

Miután Pál apostolra hivatkozva ajánlotta a csendet, és ezt két Izaiásból vett indoklással alátámasztotta, Szent Albert a csend előírását a napra és az éjszakára is vonatkoztatja. Minden jelentős írásos regulában megkülönböztették a nappali és az éjszakai csendet. Az éjszakai csendre (más néven „nagy csend”) minden közösségben szigorú szabályok vonatkoztak.

Szent Albert eredeti regulájában a nagy csend körülbelül este hat órától (az esti imádság kezdete, amelyet szürkületkor imádkoznak) a következő reggel kilenc óráig tartott (a terce, ami a „dél közepi imádság” – a mai breviáriumokban használt elnevezés szerint). IV. Ince pápa a regulát átfogalmazva e csendet lerövidítette: csak a kompletórium (az alvás előtti imádság) kezdetétől és csupán a prima idejéig, körülbelül reggel hat óráig tartott. Úgy tűnik, hogy az eredeti hosszúságú csend túl nehézzé vált a testvérek számára. Filip Ribot² azt írja, hogy reggel, valamint este a vesperák után gyakran sok dolgot kellett elintézni, ami a csend megtartásával nem volt lehetséges. Elsősorban a testvérek tanításával kapcsolatos ügyekről volt szó. A pápai tanácsadók tehát az előírás átfogalmazásakor ezt a csendidőt korlátozták. A csend lerövidítésével teret kaptak a testvérek a tanításhoz.

Fontosabb, mint a tartam, a noční csend spirituális jelentősége. A spiritualitástörténetben az éjszaka és a csend szorosan összefonódik. Az éjszaka a tisztulás ideje – mint a pusztában. Az éjszakai csend a szív tisztaságának gyakorlása. Az ember nem látja a körötte levőket, és nem tudja megteremteni a biztonságos távolságot. Érzékszervi élmények és képek nélkül kell boldogulnia. Jobban ki van téve a láthatatlan és végtelen Istennek.

Ugyanilyen hatással van ránk a csend. Elidegenít a megszokott megszorításoktól. Szent Bazil mondja: „A csend lehetővé teszi, hogy elfelejtsük a régi rossz szokásokat... és lehetőséget ad arra, hogy jókat sajátítsunk el.” És Ninive-i Izák: „Szeress mindennél jobban a csendet. Olyan gyümölcsöt hoz számodra, amelyet egy nyelv sem tud leírni. Eleinte mi vagyunk azok, akik arra kényszerítjük magunkat, hogy csendben legyünk. Később a csendünkből születik valami, ami a csendbe vonz minket. Kérem, hogy Isten adja meg neked, hogy megértsd, mi születik a csendből.” Dionüsziosz Areopagita pedig hozzáteszi: „Az egyszerűség, az abszolút lényegiség és a változhatatlanság a titokzatos Isten megismerésében a csend sötétjében nyilvánul meg, amely a fényt meghaladja, és beavat minket a rejtélybe.”

Az éjszaka és a csend elvezet minket a képromboló, mezítelen bizalomhoz Istenben, akit nem lehet ábrázolni vagy kimondani. Azáltal, hogy a szerzetes éjjel ébren van, a csendes Isten jelenlétének van kitéve.

Csend a nap folyamán

A nappali csendhez való második figyelmeztetésre sokkal több szó szól, és az a Szentírás több idézetével van alátámasztva. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez ugyanaz a csend, mint éjszaka, csak nem annyira szigorú: „de a nappali csend nem olyan kötelező.” Olyan, mint ha csupán egy középső hely lenne a szigorú éjszakai csend és a „túl sok beszéd” között. Azonban a nappali csend nem csupán a csökkentett éjszakai csend; saját atmoszférájával rendelkezik. Ha alaposan összehasonlítjuk a nappali csend előírásának kezdetét és végét, kiderül, hogy a Regulák azt sürgetik, hogy a csendért „nagyon gondosan” törekedjünk, és „szorgalmasan és óvatosan.” Ennek oka, hogy ebben a csendben a méltóságra való törekvés rejlik.

Ennek a törekvésnek van egy negatív (valamitől való tartózkodás) és egy pozitív (valamiért való igyekezet) oldala.

A negatív oldal azt jelenti, hogy tartózkodunk a bőbeszédtől. Itt az Regulák öt idézettel tanít minket a Szentírásból, és emellett utal a saját tapasztalatunkra.

1. Az első idézet a Példabeszédek könyvéből származik: „A sok beszédben elkerülhetetlen a bűn” (Péld 19,10). Az egész Példabeszédek könyve arról szól, hogy miként lehet a legjobban kifejleszteni az életünket, és hogyan kerüljük el a halálhoz vezető utakat. A nyelv fontos szerepet játszik ebben. A bolond szószátyár halált von magára (Péld 10,19.21). Tehát egy ilyen halálos veszély vár ránk a mértékletes beszéd figyelmeztetésével!
2. A második idézet: „Aki meggondolatlanul beszél, szerencsétlenséget tapasztal,” (Péld 13,3) szintén a Példabeszédek könyvéből származik, és ez is tartalmazza a nemkívánatos vég kockázatát, s mind emellett a törvényszerű megtorlás ígéretét is: „a hűtlenek lelke erőszakot szenved” (Péld 13,2).
3. A harmadik igehely: „Aki sok szót használ, árt a lelkének,” (Sir 20,8). Ha elolvassuk a hivatkozott fejezetet a Sirák könyvéből, felfedezzük a bőbeszéd magvát: az az ember, aki túl gyorsan, megfontolás nélkül vagy túl sokat beszél, elidegeníti saját magát a szavaival, és a környezetére sem hat pozitívan. Ezzel szemben aki tudja kontrollálni a beszédét, és képes hallgatni, az megtartja magát és tiszteletével közösséget épít. Megtalálja a megfelelő időt és szavakat a beszédhez, mások tisztelik őt, mint bölcs és kellemes embert. Az emberek beszédében nagyon fontos, hogy az ember hallja, amit saját maga mond, és tanúja legyen a saját szavainak. Ez a belső igazságosság, a csendes belső tér, amelyet még beszéd közben is meg kell tartani. Hallgatni saját gondolatainkat is jelenti a belső csendet és a belső béke gyakorlását.
4. A evangéliumi idézet: „Minden üres szóról, amit az emberek mondanak, számot adnak a bírói napon,” (Mt 12,36) a fecsegést összekapcsolja a valódi halál előtti állítással: a bírói nappal. Aki úgy beszél, hogy elidegenedik önmagától, másoktól, az Emberfiától és az igazságtól, az saját magát készíti elő az elítélésre.
5. Az ötödik idézet: „Tehát mindenki mérlegelje a szavait, és határozottan fékezze meg ajkait,” itt ismét figyelmeztető intés hangzik: „nehogy megbotoljunk, és a nyelvünk miatt ne essen nagy kár” (Sir 28,25–26; 22,27). A vég hirtelen jön, és nem szabad, hogy meglepjen minket az üresség, amelybe a határtalan fecsegéssel estünk, ahonnét már nem találunk ki.

A nappali csend pozitív oldala abban rejlik, hogy az ember gondosan mérlegeli a szavait. Jól beszélni tanul. A Sirák erről két képet fest: az egyes szavak mennyiségét a szívemben lévő kifejezés és az önmagában szükséges dolgok szerint mérlegelnem kell. „Mérlegelni” az egyes szavakat is, a legmegfelelőbbeket választani. A második párhuzam: a beszédünket irányítani, ahogyan a gyeplőt is használjuk egy állat irányítására, hogy hasznos munkát végezzen. Ehhez hasonlóan az ember, mint zsoltáros „vigyáz a lépéseire, hogy ne vétkezzen a nyelvével” (Zsolt 39,2). És így a csend számunkra magatartássá válik, amely a helyes cselekvés és beszéd alapját képezi. Belső kultúra, amelyért gondosan kell vigyáznunk. Ezt is kifejezi a Kép a korai szerzetesekről (Decem libri, IV,7): „A szerzetesek olyan békésen direkt összhangban voltak, hogy közöttük nem volt semmiféle széthúzás. Beszédükben a csend védelmezte őket, mert közöttük nem volt semmi fecsegés. Így nyugodt és biztos szívvel voltak, mert a szívük nem vádolta őket Isten előtt.”

A nappali csend ezért elsősorban a beszéd minőségéről szól. Belső gondossággal óvjuk magunkat a beszédtől, és mérlegeljük illetve irányítjuk a szavainkat, hogy az igazságra törekedjünk.

Karmel helye

Ennek a fejezetnek a struktúrája tehát azt mutatja, hogy milyen csend uralkodik Karmel hegyén. Két összetevője van: a motiváló tényező (két Izaiás-idézet adja), és az előírás (szabály). Az Izaiásból vett indoklás tartalmazza a fent említett éliási csendet, amely megtisztít minket és új reménységhez vezet, miközben mentesít félelmektől és önzőségtől. Az előírás megtanít minket arra, hogy éjszaka csendben legyünk, mely „meztelen” bizalmat követel Isten iránt, és hogy a nap folyamán csendben legyünk, ami arra vonatkozik, hogy óvatosan (tehát keveset) beszéljünk, és gondosan (a méltóságért, amelyért dolgozunk). Mindez közösen egy spirituális utat képvisel, amelyen járnunk kell.

A csend mint út

A csend iránti törekvés külső gyakorlat, mint mások, amelyekről már szó volt: időzés a cellában, Szentírás olvasása stb. De a csend iránti törekvésben van egyfajta hajlam a csend az egyre nagyobb, „tágasabb” csendje felé. Az, aki próbál csendben élni, nem marad érintetlen. Egyre inkább hordozza magában, és benne van. Minden tevékenysége, amit este (esti vagy éjjeli ima, éjjeli virrasztás, sőt alvás) és nappal (munka, ima, ház gondozása és másokkal való bánásmód) végez, a csend által áthatott és a csend hatásaitól átalakított. Így nyitottakká válunk Istenre, aki a Kifejezhetetlen.

„A csend az imádság anyja, a száműzetéstől való felszabadulás, a tűz ellen védő, a gondolatok őrzője, az ellenségek legyőzője, a nyugalom kísérője, a tanítgatás iránti hajlamának ellenálló, a tudás megszerzésében segítő, ügyes kézműves a szemlélődésben, láthatatlan előrelépés és titokzatos lelkesedés. Aki barátságot köt ezzel, közel kerül Istenhez, miközben titkon beszél vele, megkapja annak világosságát.”³

A csend mint út megfelel rendünk teljes "architektúrájának" (ahogyan legutóbb láttuk, hogy ez a munkára is vonatkozik):

1. Rendünk első fejezetei (4-9. fejezet) a testvérek életéhez szükséges alapfelszerelést írják le, a csend vonatkozásában pedig a tétel szabályait, amelyek az éjszakai és a nappali csend megtartására vonatkoznak. Ezek először a közösség egyes tagjaira irányulnak. A csend alázat formája. De van jelentősége a közösség szintjén is (nappali csend) és a „hely” tekintetében, azaz a kolostorban (bizonyos részein a csend különösen fontos: a kápolnában, a hálóban, az étkezőben).
2. A következő fejezetek (10-11. fejezet) a rendi élethez tartozó alapgyakorlatokat tartalmazzák, így a csend megtartása is szükséges: gondosan és óvatosan. Minden réteget át kell hatnia, hogy végül a beszédünkre és a cselekedeteinkre is kihatással legyen.
3. A regulák a Isten tulajdonságaival való felöltözés fejezeteit idézik (18-19. fejezet). A csend is isteni tulajdonság. Két részt kapcsol össze az isteni fegyverzetből: igazságosság és remény. Az igazságosságra törekvés és a reményhez való érés. Az igazságosság a csendes reményben isteni ajándék.
4. A 20. és 21. fejezetek, amelyeket most vizsgálunk, a szemlélődés szempontjából alkotott biztatásként szerepelnek, miközben a munka a világ végével és az ítélettel összefüggésben áll. Ezt láttuk Szent Pál szavaiban, de a régi szentírási idézetekben is. A csend várás messze meghaladja a saját terveink határait. Az ítéletkor beszédünk alapján számon kérnek. Tehát a csend Karmelben prófétai-eschatológiai jelleget ölt.

Összegzés

A két fejezet alaposabb megvizsgálása során, amelyek ezt a negyedik elemet írják le, azaz a szemlélődés megőrzését, számos összefüggést találhatunk. Hogyan értelmezhető ez? A Bozős fegyverével kapcsolatos fejezet végén a szemlélődésről beszéltünk: hogy benne gazdagon „benne kell laknia” a Isten szavának. Minden, amit teszünk, ennek kell, hogy megfelelően helyet adjon. Ha azonban ez a szemlélődés nemcsak pillanatnyi, hanem állandó kell, hogy legyen, különös érzékenységre van szükség. Ezt a rendünk a csend munkájával nyújtja. A csend hordozza a várakozást az Úr szavára, Ő így egyre inkább meg tud szólítani a mi életünkbe. A csend fenntartja és megszilárdítja Isten fegyverzetének hatásait. Mint ahogyan a Lélek kardjáról említést tett az ajkaink, szívünk és cselekedeteink határait illetően, úgy ez a munka és a csend tekintetében is érvényes.

Isten szavának működése előtt azonban ne állítsunk akadályokat. A Regulák három szinten említik ezeket.

1. Pályánk: hajlamosak vagyunk saját magunknak meghatározni úttal kapcsolatos céljaikat, és így belemerülni a mások előtt zajló hangos dicséretbe. A megalázkodás, amely Filipo Ribot szerint a szemlélődés előfeltétele, segíti azt, hogy „esetekben” végezzünk valamilyen „munkát” és csendben elfogadjuk önmagunkat, amilyenek vagyunk.
2. Önmaga iránti ráfixálódás: mindannyian hajlamosak vagyunk erre, és a Regulák azzal foglalkoznak, hogy alávetnek minket Pál apostol és a próféták tekintélyének.
3. Csak a mai napra figyelés: Az első szerzetesekről szóló könyv ezt is a „mostani világ csodájaként” említi. Ezzel szemben a Regulák emlékeztetnek arra, hogy ez a világ egyszer véget ér. Így a karmeliták szemlélődése markánsan eskatológiai szempontú. A csendes munkálkodás szoros összefüggésben áll e eskatológiai misztikával. A csendben való munka folytatja a felöltözést Isten fegyverzetébe.

A csendes munka tehát az elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy Isten át tudjon alakítani minket önmagává. És rendünk szerint ez a Isten szavának bőséges terjedésére épül. A csendes munka egy nagyon egyszerű módja a szemlélődés megőrzésének. Prófétai és eskatológiai szélességénél fogva különösen alkalmas e célra. A szemlélődés megőrzése folyamatosan igényel. Csak így lehet teljesen Isten felé irányulni. Csak így lehet a fent említett három akadályt legyőzni és a jót cselekedni számítás nélkül. Vak bizalom és csendes várakozás. A munka és a csend fejezeteivel Szent Albert eljutott a karmeliták életmódjának magyarázatának végéig. Láthattuk, ahogyan világosan és rendszerezetten halad.

Petra nővér, a Feltámadott, OCD jegyzetei alapján készítette: P. Gorazd, O.Carm.
Illusztráló kép: P. Serafim, O.Carm.